Studio Antikvárium

17. árverés

Budapesten, 1935. november 23. Három ötsoros, és egy kétsoros versszak egy 211x171 mm-es levélen. A második strófa utolsó sora Radnóti által - sajnos nem olvashatóan - átsatírozva, és alá írva a végleges változat. A kézirat szövege megegyezik a nyomtatásban megjelenttel. A vers Radnóti Miklós egyik legnagyobb hatású költeménye, életművének meghatározó darabja, egész költői pályájának egyik legnagyobb alkotása, a költő érett költői szakaszát jellemző kötetének címadó verse. Talán a legtöbbet idézett Radnóti-mű, fordítása angol, francia, német, olasz, portugál, orosz, román, szerb-horvát, szlovák, finn, bolgár, cseh, lengyel, litván és azeri nyelven is megjelent.
Az 1935 őszén keletkezett vers először a Gondolat 1936. évi első számának (jan-febr.) 30. oldalán, majd a Független Újság 1936. június 13-i, 24. számának 6. oldalán, A Reggel 1936. november 16-i, 47. számának 8. oldalán, a Járkálj csak, halálraítélt! című Radnóti-kötet 45. (utolsó) oldalán, az Új magyar költők II. (1937) antológia 83-84. oldalán, az Európai költők antológiája (1938) 154. oldalán, az Esti Újság 1940. április 14-i, 100. számának 18. oldalán, a Válogatott versek (1930-1940) című Radnóti-kötet (1940) 39. oldalán és a Mai magyar költők (1941) antológia 139. oldalán jelent meg nyomtatásban.
A Járkálj csak, halálraítélt! című kötetet Radnóti korai verseinek szigorú bírálója, Babits 1937-ben 1000 pengős Baumgarten díjjal jutalmazta. Radnóti költészetének kiteljesedése ebben a kötetében következik be. Itt a szorongás, félelem már nem érzet, hanem jogosan megjelenő tény. Ezzel összefüggésben komoly esztétikai-poétikai, s ettől elválaszthatatlanul világképi fordulat áll be lírájában. Ennek legfőbb jellemzője a klasszicizálódás, melynek elméleti programját Babits fogalmazza meg 1925-ös Új klasszicizmus felé című tanulmányában. Lényege, hogy művészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell előtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk.
A cím biztató-keserű felszólítás, Radnóti egész költészetének jelmondata is lehetne. A versben követendő magatartás megfogalmazása egyszerű mondatokban, a közmondások szintjén érvényesül. A költemény az érzékletes képekben él, a félelem és a tisztaság is csak kijelentés. Amikor a rémülettől "púpos lett az út" és a bűntelenség úgy jelenik meg, mint "pöttömnyi gyermek Jézusok", akkor a fogalom egyéni lesz, élő és mélyreható. Átjárja a szorongás érzése és a keserűség dühe is. A farkas motívum átértékelődik. A tartalom és forma egysége egy intellektualizálódási folyamat eredménye, mely a Nyugat lírájára és az öregedő Babitsra is jellemző volt. Egyre világosabb a szerkezet, nyelve emelkedett és a közvetlen jelzők száma csökken, de súlyuk nő, a rímek érettek. Radnóti legfontosabb jellemvonása az őszinteség. Nemcsak a világgal néz szembe, hanem önmagával is. A forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség.
A Járkálj csak, halálraítélt! önvallomása nem elsősorban poétikai, hanem etikai jellegű. A tisztaság és a helytállás keménysége nem egymást kizáró, hanem feltételező erkölcsi magatartásformák. A halálraítéltség pontosan még nem körvonalazott fogalom, valószínűleg egyszerre érvényesül benne az emberi halandóság egzisztencialista felfogása és a történelmi fenyegetettség megsejtése.
Érett költészetének meghatározó motívuma a halálközelség gondolata lett. Ez már nem valamilyen elvont halál-tudat, hanem a halál bizonyossága. A magyar költészetben a halálélménynek egy addig szinte ismeretlen vonása mutatkozik meg. A haláltudat e formája Radnótival vonult be a magyar költészetbe: intellektuális megértéssel és sztoikus nyugalommal tudomásul vett és megértett halálról van szó, amely nem jelkép és elvont fikció, amelyben a lélek fürdik, hanem hétköznapi konkrétum; titokzatos, de nincsenek földöntúli vonásai, bár sorsszerűségként jelenik meg; a költő énekelve róla, mind világosabban és tisztábban látja eredetét, okát, méreteit és mind csökönyösebben tudja azt is, hogy maga áldozata lesz neki, s ezzel a "vállalt halál" motívumát is meg tudja szólaltatni.
A költő legmélyebb kétségbeesésén és félelmén túl írja verseit, a halál fenyegetését tudomásul veszi, számol vele, és úgy fogadja el saját sorsát és végzetét, hogy el is szakad tőle, fölébe is emelkedik. A vers a tiszta, kemény férfierkölcs követelményét fogalmazza meg: a költőnek most nemcsak tiszta erkölcsűnek és ártatlannak kell lennie, hanem harcosnak is. A szöveget a belső feszültség hatja át, mely a világ és a lélek szembenállásából fakad.
Bálint György a Pesti Naplóban (1936. november 11.) a kötetről írt ismertetésében így írt a versről: "többet ad nekem az irodalmi örömnél - talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan bevallani magamnak - ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki vereségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak, halálraítélt! Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. [.. .] De rendszerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A magyar költészeten például - a középkori Halál himnuszától Adyig - hol hangosan, hol fojtottan végigvonul a halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és rendszerint észrevétlenül a megsemmisülés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ezt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet. [.. .] Kevés egészségesebb költőt ismerek ma - mégis mindig eszébe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá. [.. .] Bármi történjék, a halálmotívum mindig visszatér. Semmi esetre sem mint vágy, nem is mint szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bizonyosság. Mondom, ezt érzem magam is régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít. És ezt érzik, azt hiszem, nagyon sokan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet, ahogy lehet, munkába, gondolatokba, érzésekbe fogunk: és közben tudjuk, hogy mindez csak ideiglenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön valami [.. .] kérlelhetetlen biztonsággal. [.. .] Ez az érzés, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős, kispolgári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön [...] Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáig lehet, de ez nem kedvetleníthet el, nem mondhatjuk, hogy nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes. .. .tisztán élj te most, / mint a szél járta havasok / lakói és oly bűntelen, / mint jámbor, régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok. / S oly keményen is, mint a sok / sebtől vérző, nagy farkasok. Hát igen: tisztán vagy kevésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagyjából mindenesetre így."

Felhasznált irodalom:
Erőltetett Menet. In memoriam Radnóti Miklós. (Válogatta és szerk. Réz Pál. Bp. 1999. Nap Kiadó).
Nemes István: Radnóti Miklós költői nyelve. (Bp. 1979. Akadémiai Kiadó).
Baróti Dezső: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909-1935. (Bp. 1977. Szépirodalmi).
Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. (Bp. 1977. Gondolat).