Studio Antikvárium

Bücher

A 327 oldalas gépirat a "Thirteen Chapters of Autobiography 1947-1948. Remembrance of my Companion in Exile" címet viseli. Angol nyelvre fordította Barrows Mussey. A mű mindössze néhány rövidebb szövegrésszel bővített változata 1950-ben jelent meg "Companion in Exile" címmel New York-ban (Gaer Associates, 363 p.), 125 számozott és Molnár által aláírt példányban. Mint köztudomású, magyar nyelvű kézirata elveszett, így az 1958-ban megjelent magyar nyelvű kiadás ezen New York-i "visszafordításával" készült. Kéziratunk gyakorlatilag szóról szóra megegyezik a nyomtatásban megjelenttel, csak néhány rövid, betoldott szöveggel bővebb a nyomtatott változat: a 117-119. (kézirat 102. p.), 148-151. (126. p.), 160-161. (135. p.), 181-184. (154. p.), 213-214. (180. p.) 256. (222. p.) és 344. (306. p.) oldalon. A második oldalon Molnár saját kezű, tintával írt angol nyelvű dedikációja olvasható Ben Raeburn-nek, aki később az angol nyelvű kiadás tipografizálását végezte. Molnár dedikáció alatti angol bejegyzése bizonyítja, hogy kéziratunk az első változat: "This is an incomplete first script of 1948." A negyedik oldalon, a regény ajánlása alatt olvasható Tennyson-idézet Molnár kézírásával, tintával beírva. A szövegben számos helyen az író autográf javítása, hosszabb kiegészítései, amelyek a nyomtatott változatban már kijavítva jelentek meg. A könyv elég szokatlan módon született. A szerző magyarul írt, aztán kétnaponta németül felolvasta az elkészült anyagot egy kétnyelvű amerikainak, Barrows Mussey-nak aki ott helyben, mondatról mondatra, angolra fordította. A szomorú "önéletrajzi próza" Molnár titkárnőjének és mindenesének, Bartha Vandának szánt végső tiszteletadás, közvetlenül a nő 1947-es öngyilkossága után íródott.
Kárpáti Aurél írja a mű első magyar nyelvű kiadásának (Budapest, 1958. Táncsics) bevezetőjében, Molnár Ferencről írott tanulmányában: "Az ő utolsó könyvét tartja itt most kezében az olvasó. A nagy nevettető tragikus "hattyúdalát". [.. .] Valaki egyszer megkérdezte Molnárt: miért nem ír soha hűséges "útitársáról", Vandáról? Miért nem mintázza meg az ő figuráját és odaadó, áldozatos életét? A felelet az volt, hogy valamikor, még mielőtt ismerte volna, már rég megmintázta őt - a Liliom Julikájában. [.. .] Mert mi hát igazában ez az utolsó, számunkra itthon immár poszthumusz Molnár-könyv? Egy elkésett szerelem története. El-csukló férfi-zokogás és marcangoló önvád. Maga az Élet bosszul meg itt valamit: férfiúi gőgöt, hiúságot, önzést és kegyetlenséget. Az élet rendje az lett volna, hogy Molnár előbb hal meg, mint Vanda-Julika. S mégis a "jó tündér" - mert az élet ezt is leutánozta - ment "előre". A gondviselő, a betegápoló, aki gépelt, vitatkozott, ellenségeket gyűlölt, s barátoknak küldözte a virágot. Aki a premiereken háttérben maradt, feleséggel barátkozott, okos volt, jó, és még azt is megtette, hogy a kávézó vendégek után elmosogatott. Mindezért pedig nem kapott cserébe semmi mást a puszta életlehetőségnél. Ellátást, kosztot - igaz egy jó hotelben -, szerény fizetést. S vállalt érte mindent, a gyermektelen asszonyok, a társtalan lelkek adakozó, kifogyhatatlan jóságával. Mert ez "jön ki" ebből a könyvből. Ő, a társtalan, lett mégis az igazi társ, felülemelkedve minden földi sivárságon. Ő, az Angyal - ahogy eltávozása után már Molnár is fölérez rá utolsó drámatöredékében. - Igen, angyal, aki elvállalja a legnehezebbet, lejön a földre, és istápolni fog egy nagyon tehetséges embert. Pedig talán nem is, sőt egészen bizonyosan nem földi szerelemmel szerette. [.. .] Molnár akkor marad életében először magára, amikor - jóval a temetés után - egy keserű délelőtt beviszi minden kéziratát, jegyzeteit, egész életművét a New York-i nagy könyvtárba, s a dossziék tetejére odahelyezi az elköltözött kis Vanda fényképét. Annak nevén szerepel most már időtlen időkig a letét. Hitves-vállalásnál több, igazabb, csak éppen halálos-szomorúan elkésett, de egyben szinte emberfölötti gesztus ez. Maga Molnár se bírja. Élete összetört, mint ahogy eltörik kezében Vanda kis koktélospohara. S a könyvtárból kijövet, mikor ott áll a lépcsőn, a ragyogó, éles napsütésben, egy idegen fiatalember fogja karon és kíséri át a New York-i utca forgatagán a feketeszemüveges, idős urat, akiről azt hiszi - vak. Csak az utca túlsó oldalán jön rá, hogy a vaknak vélt férfi azért álldogált ott olyan tétován, mert sírt. A szemüvege mögött sírt. Molnár úgy érezte: a saját temetéséről támolygott ki akkor. Az idegen fiatalembernek természetesen sejtelme sem lehetett arról, mi ment végbe a "halott" lelkében, akinek ezután is tovább kell élnie. A szegény kis kísértet, Vanda pedig tovább is "felkísért". Nem lepelben és nem "kívülről" - ahogy Molnár a halálos mérgezettek kapkodó, zavaros öntudat-foszlányaival még "mérni" és jegyezni tudja -, nem kívülről de "belülről", az író szívéből, agyából és idegeiből "kísért". Kopogás hallatszik egy éjszaka, s a beszédhangot is tisztán felfogja a szív zakatolásával egyben a fül, az egész idegrendszer. A föltépett ajtó mögött azonban fényárban úszik az üres szállodai folyosó. S akit magára hagytak, rájön, hogy egyedül van. Társtalan. Ez a legnagyobb büntetés. Nincsen immáron "útitársa a száműzetésben". Senki sincs az égvilágon, aki segíthetne rajta."

Korabeli iratrendező mappába kötve. A sokáig lappangó kézirat feltehetően Ben Raeburn hagyatékából került elő.