Belvedere Salon

22. Kunstauktion

Olaj, vászon, 196 x 114 cm J. hátoldalán: Sándorfi István - MAI 1976 "Habeas Corpus" Hátoldalán Galeria Godula (München) kiállítási címke Kiállítva és reprodukálva: Buchholz Galéria, München, 1976 (katalógus o.n.) Kiss Zsuzsa tanulmányával

Sándorfi István még tizennyolc éves sem volt, amikor első önálló tárlata megnyílt 1966-ban: az iskolai órákon készített, fénykép hatású rajzait állította ki egy kis párizsi galériában, a Saint-Germain des Prés galériás negyed és a Quartier Latin határán. Későbbi virtuóz technikai tudása, fáradhatatlan kísérletező kedve, kivételes tehetsége azonban már ezekben az ifjúkori zsengékben is megmutatkozott. Elmondása szerint (K. Zs.: A festészet védekezés. A festészet egy nagy kaland. Életrajzi beszélgetés Sándorfi Istvánnal, In. Sandorfi, Makláry Artworks Kft., 2007, Budapest, pp. 27-39.) kifejlesztett egy sajátos technikát: a modellt töltőtollal rajzolta meg nagy vonalakban, majd a tintát az ujjával elhúzva dolgozta ki a részleteket. Bár beiratkozott a képzőművészeti és az iparművészeti egyetemekre is, mesterségbeli tudását nem ott szerezte. Az akadémiai órák helyett inkább kávéházakat látogatott, s közben otthon dolgozott, kísérletezett. Ekkoriban születtek ún. „beles” képei azokból az egyetemen készített almás csendéletekből és aktokból, melyek nem nyerték el a festő tetszését, ezért átdolgozta őket, s a formákat átfestve beleket rendezett szépen komponált csendéletekké. 1970-ben még ezekből rendezett kiállítást, de aztán e tematikát nem folytatta tovább, csupán néhány mesterien megfestett belső szerv tűnt fel olykor néhány későbbi csendéletein. Párizs Város Modern Művészeti Múzeumának igazgatónője 1973-ban fedezte fel a magyar származású festő munkáit a Laplace Galériában, ahol akkoriban többek között Erro, Monory és Telemaque, az új figurativitás elismert képviselői is kiállítottak. Ennek köszönhetően hívta meg a fiatal festőt a múzeum akkoriban alakított ARC (Animation Recherche Confrontation) szekciójába egy önálló kiállításra. A rangos párizsi múzeumban rendezett egyéni tárlat egy csapásra ismert, sikeres művésszé avatta az alig 26 éves Sándorfit. Neves galériák – a Galerie Beaubourg, később a Galerie Isy Brachot – kötöttek vele szerződést, művei rendszeresen szerepeltek franciaországi és külföldi kiállításokon, művészeti vásárokon. A korai hetvenes években készült képeit a felületes szemlélő az akkor divatos hiperrealizmussal rokoníthatná, tévesen: Sándorfi alkotásain nem leljük fel az erre az irányzatra oly jellemző, hétköznapi életből vett, banális témákat, helyettük önmagát, néha családtagjait, barátait festette korántsem realisztikus pózokban, Rövidesen azonban - praktikus okokból - egyetlen személyt, önmagát használta modellként. Az 1973-as kiállításra készülőben kezdett el fénykép után dolgozni, hogy gyorsabban haladjon munkájával. A hagyományos módszer helyett a modellt – adott esetben saját magát – lefényképezte. Ezt az eljárást az évtizedek alatt egyre tökéletesítette, de az alkotásnak végig ezt a szakaszát tartotta a legkimerítőbbnek. A fotózás rendkívüli koncentrációt igényelt, nem hibázhatott, hiszen a festmények is részben a felvételek sikerétől függtek. Minden részletet gondosan beállított, majd mindent több szemszögből lefotózott, külön a részleteket is. Egy-egy fotózás alatt akár száznál több felvételt is készíthetett, amelyeket aztán szabadon felhasználhatott, összedolgozhatott, és több képhez is kiválaszthatott. Festéskor az így kapott diapozitíveket egyfajta retro-projekciós módszerrel kivetítette. A mindig függönyökkel elsötétített műterme ekkoriban egy mozi vetítőterméhez hasonlított: Sándorfi bal oldalán, a paletta mellett elhelyezkedő vetítővászonon látható képet festette a középen felállított, halogénlámpával megvilágított festőállványon lévő vászonra – a megtévesztésig természethűen. Bár festészetében több korszakot is megkülönböztethetünk, a festmények tökéletes „simasága”, gondos kidolgozottsága végig egyik legfontosabb jellemzője volt Sándorfi István munkáinak. Sándorfi számára e módszer több szempontból is a szabadságot biztosította. Így vallott erről: „Ha képzelet alapján festünk, akkor olyan klisék alapján dolgozunk, amelyeket az agyunk fényképezett le a környezetünkről az idők folyamán. Ha közvetlenül a természet alapján festünk, akkor csak a jelenlévő, azonnal érzékelhető dolgok, úgy is mondhatnánk, hogy pillanatfelvételek rabjaivá válunk. Ha azonban fotókat készítünk, és a modelleket nem kényszerítjük mozdulatlanságra, akkor nincs többé akadály a téma szabadsága előtt, és bármelyik pillanatban igazíthatom a valóságot a vágyaimhoz, szükségleteimhez. A fotókban én ezt a szabadságot keresem. És mindenekelőtt azt a szabadságot, hogy bármikor festhessek, éjjel vagy nappal, egyedül, a modellek jelenléte nélkül, a fény által megszabott határok nélkül. A fotó számomra értékes közvetítő szerepet tölt be, amely lehetővé teszi, hogy távolságot tartsak a környezettel és a korabeli festészet kényszerítő körülményeivel szemben. Egyszóval, bármikor bármit festhetek úgy, hogy közben precíz maradok.” (K. Zs.: A festészet életfilozófia, In. Sandorfi, Makláry Artworks Kft., 2007, Budapest, p. 70) Mint korábban már említettük, a hetvenes évek képein gyakran – az önarcképek mellett – a művész családtagjait fedezhetjük fel, természetesen leginkább meglepő tárgyak társaságában, groteszk kompozíciókban. Olykor előfordult azonban, hogy barátokat, ismerősöket – kényelmi szempontból mindenképpen a közelében élő személyeket – kért fel modellnek. Ez igaz a jelen árverésen szereplő két festményre is. Az Antigoné címe nem véletlenül idézi a görög drámairodalom egyik legfontosabb női alakját. A modellként szolgáló fiatal nő ugyanis nem volt más, mint Sándorfi akkori, a Párizs szívében fekvő rue Saint-Denis-n található műtermének szomszédságában élő görög színésznő, aki később elismert művésszé vált hazájában (A család szóbeli közlése alapján, 2008. október 4.). A kép alsó részén a festő kedves, talán a legtöbb művén megörökített múzsája, idősebb lánya látható. Az árverés két Sándorfi-művének további érdekessége, hogy az Antigoné modelljének akkori társa látható a másik, Habeas corpus címet viselő alkotáson. A férfi ugyancsak Sándorfi szomszédja, sőt pályatársa: maga is festő volt. A kép további különlegessége, hogy a művész – az önarcképeket leszámítva – igen kevés alkalommal festett meg férfiakat. A hetvenes években ez olykor még előfordult, a későbbiekben – a nyolcvanas évektől – azonban szinte soha nem látható férfi Sándorfi művein. A modell beállítása – alsó nézőpontból, alsó és jobb oldali megvilágításból – sem szokványos. Mindkét kép horizontális szerkezetű, a kép közepén határozott vágás töri meg a portrékat. Az Antigoné kártyalapszerű kompozíciójában a világos, légüres térbe állított női alaknak éles ellentétet állít a kék árnyalatokkal festett, nevető gyermekfej. A Habeas corpus vízszintes vágása lágyabb, levéldús ágak, ép és már rohadó almák kevéssé természetarányos kompozíciója uralja a kép előterét. Sándorfi 1976-ban megszakította együttműködését a Galerie Beaubourg-ral. Mivel egy rövid ideig így nem fűzte szerződés galériához, eleget tehetett egy német galéria korábbi felkérésének. Teherautót bérelt, és egy kiállításra elég képpel Münchenbe utazott a Buccholz Galéria tulajdonosaihoz. A német galériások örömmel fogadták, tárlatot rendeztek a festő munkáiból, többet el is adtak közülük. Az akkori szomszéd párról készült két festmény minden bizonnyal így került Németországba, hogy aztán több mint három évtized múltán a festő szülőföldjén bukkanjon fel újra. A jelen eset különlegességeként: továbbra is párban. K. Zs.