Virag Judit Gallery and Auction House

spring auction

Olaj, vászon, 67x47 cm
Jelezve balra lent: L. Gulácsy

KIÁLLÍTVA
-Gulácsy Lajos kiállítása. Rónai Dénes Szalonja, Budapest, 1912. (katalógus nélkül)
-Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1922. szeptember,katalógus: 31.
-Megfestett álmok. Mese, látomás, álom a magyar művészetben 1903–1918.Freud Museum, London, 2003. november 12. – 2004. január 18.; Ernst Múzeum, Budapest, 2004. március 14. – április 25. katalógus: 30.
-A varázsló kertje – Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása.KOGArt, Budapest, 2008. március 15. – július 27.

KIÁLLÍTVA ÉS REPRODUKÁLVA
-Gulácsy Lajos emlékkiállítás. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1966. május 8. – június 26. katalógus: szám nélkül
-A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből II.Mű-Terem Galéria, Budapest, 2005. szeptember 10. – október 9., 15.

REPRODUKÁLVA
-Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1969. tábla: 16.
-Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1979. tábla: XX.
-Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. oldalszám nélkül
-Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Összegyűjtött írások Gulácsy-képekkel.Szerk.: Szabadi Judit, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989. tábla: XIII.
-Király Erzsébet: „Gáláns ünnepség”. Rokokó reminiszcenciák a magyar festészetben1870 és 1920 között. Művészettörténeti Értesítő, 1991. 34, 145.
-Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó,Budapest, 2008., 120. kép

Sokan sokféleképpen értelmezték már Gulácsy Lajos művészetének történelmi vonatkozásait. A par excellence életművész festő pályáján szinte minden mindennel összefügg. „A művészetet tanítani, vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet.” – írja egy helyütt Gulácsy. A jelen és a múlt, a megfestett motívum és a mögötte húzódó szimbólumrendszer, allegóriák és allúziók széles tárháza egy szövevényes idő-utazás részletei változtatják mesebelivé nemcsak az életmű minden egyes darabját, de a művész pályájáról alkotott képet is. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy Gulácsy jelentős irodalmi munkássággal is megajándékozta utó-korát. Írásai pedig nem egy esetben közvetlen összefüggésbe hozhatók festményeivel, grafikáival. A festő népszerűségének talán egyik legfőbb titka, hogy életművének értelmezési lehetősége határtalan, az asszociációk gazdag tárházával, a valóság és mese határainak összemosásával.
De vajon ez a drámai végkifejletbe torkolló pálya csupán időutazás, rég-múlt korok emlékei, mesebeli díszletek és réveteg bolyongások véget nem érő meséje? Valóban csak egy eltévedt, hóbortos lovag alig két évtizedes kísértése, egy lovagé, aki betegséggel, nélkülözéssel dacolva tíz körmével kapaszkodik Itália legendákkal átitatott utcaköveibe?
„Tévedésed a legnagyobb, Lavelais. Értem jött a múlt. Felkeresett. Tévedésed ugyanaz, mint minden esztétának. – Hiszen reám nem az idő, a káprázat hatott. Nem keresek össze-függést a mű és a kor között, melyben az megszületett. Elém véletlensége egy meglátás titkos pillanata sodorta, mint akáciák illatát egy ázott kertben egyszer.” – adja meg a választ a Didóban Gulácsy. Művészetének el-vágyódás élménye nem egyszerűen egy más-kor kósza pillanatainak felvillantása, hisz Gulácsy maga is aktív részese, sőt elszenvedője ennek az időutazásnak. Alkotói szerepvállalása sokkal inkább a művészet totális kiterjesztésére irányul; túl az ideákon és a menekülésen, a maga szenzuális teljességében igyekszik megélni Itália középkori világát, álmokkal és mesékkel átszőtt, semmihez sem fogható auráját. Nem egyszerűen kellék számára ez a világ, sokkal inkább egy létező test és képesség, mely egyedüliként nyújt segítséget számára a fizikai lét elviselésében és fenntartásában.
Gulácsy szerelem-tematikája a lovagi trubadúrtól, a rokokó fülledt erotikájáig széles skálán mozog. Míg a középkori alakjait inkább hús-vér figurákként láttatja, addig rokokó „modelljei” baba-, vagy bábszerűségükkel tűnnek ki az életműből. Az érzékiség, a testi vágyak dominálnak ez utóbbi képeken, melyek inkább sóvárgó erotikus képzelgések, semmint a lovagias, távolságtartó szerelem eszményének fennkölt balladái. Mindeközben az elvágyódás legalább akkora jelentőséggel bír ezeken az erotikus töltetű képeken, mint a festő kora iránt érzett megvetésében és félelmében. „Soha ne élj a mának – Várakozások bírnak egyedüli értékkel.
A holnap, mely nem lesz soha egészen a tiéd. A pillanat végtelenséggel ér fel, ha el tud velünk hitetni egy nem létező örömöt.” /Didó/
Évődő figurák, a nő visszahúzódó, makulátlan jelleme és a mulatt férfi démoni alakjában testet öltő buja vágy A mulatt férfi és a szoborfehér asszony című kép feszültségének alapja. Álom, tünemény, ábránd és káprázat játssza a főszerepet a festményen, melyből mégis titokzatosság, a pillanatnyiság mögött bujkáló időtlenség árad.

Az érzéki vágyak és az erotikus fantáziák megidézésén túl azonban létezik egy másik, talán legalább ennyire izgalmas olvasata Gulácsy különleges festményének. A szoborfehér nő és a mulatt férfi együttesét látva ugyanis ön-kéntelenül merül fel a kérdés: vajon a kép nem mutat-e párhuzamot C. G. Jung személyiségmodellekről szóló híres elméletével? Mintha Gulácsy saját ellentétes személyiségjegyeit csempészte volna e két egymástól oly távoli, s mégis összetartozó figurába!
Jung az emberi személyiség jegyeit néhány archetípusra vezette vissza. Elméletében különleges jelentősséggel bír két alapvető típus, az „animus” és az „anima”, melyek az egyén saját ellentétes nemiségével hozható össze-függésbe. Minden ember személyiségében létezik egy férfi és női oldal. A nő lelkében élő férfi az „animus” és a férfi lelkében élő nő az „anima”. Az elállatiasult vad férfi, valamint a félénk és visszahúzódó női szerepek akárcsak egy bábjáték karakterei, állandóan váltogatják és nyomják el egymást az élet színpadán. E két jellem mindegyikére bőségesen találunk példákat Gulácsy literatúrájában és festészetében egyaránt. A filigrán miniatűr, álomszerű nőalakoktól egészen a már-már perverz erotikus, démoni szeretőkig számtalan típus és karakter jelenik meg írásaiban, és festészetében. Elképzelhető, hogy ennek az igencsak kézzelfogható gondolatnak egyfajta vizuális átirata lenne A mulatt férfi és a szoborfehér asszony? Mintha Gulácsy saját énképének kivetítésére használná fel e két titokzatos, az időtlenségben várakozó figuráját! Mintha saját önarcképét alkotná meg bennük, önmaga jellemrajzát tárva ezzel elénk.

Amennyiben e feltevést elfogadjuk, Gulácsy festészetének értelmezése kapcsán egyszersmind az is felmerül, hogy az álarcok, a maskarások és a mesebeli figurák pusztán Gulácsy saját komplex személyiségének kivetítését szolgálják-e az életműben. Mintha Gulácsy egyetlen vágya az önkifejezés volna, egyfajta jó értelemben vett exhibicionizmus, melynek csak álarcokba és szerepekbe bújva képes feltűnés nélkül eleget tenni a művész. Festészete nem egyszerűen költészet – régmúlt korok megidézése és testetlen kalandozás – hanem totális művészet, az önkifejezés legelemibb, legszubjektívabb módja, a jungi értelemben vett archetipális karakterek „belénk égetett” ősi jelentésrétegein keresztül.

Talán könnyebb e kérdést egy, a mához közelebb álló művész, Frederico Fellini munkásságán keresztül bemutatni. Fellini felvállaltan saját énképének kivetítésére törekedett filmművészetében. Akárcsak Gulácsy, karakterek széles tárházát teremtette meg alkotásaiban. Alakjai mesebeli és képzeletbeli figurák, megannyi kép, pontosabban álomkép. Ezek az életre hívott lények mindannyian belőle erednek, tulajdonképpen Fellini arcai, személyiségének különböző karakterei. Éppen ezért oly fontos művészetében már a kezdetektől az arcok és fejek díszítése, maszkírozása, hihetetlen fejfedőkkel, elképesztő sminkekkel. Gondoljunk például az Édes életre, a Rómára vagy a Satyriconra. Ahogy Szabolcsi Miklós írja: „Fellini mindig önmagáról szól – a világ, a kor változó eseményeit csak önmagán keresztül látja. Minden műve mindig önarckép is. És önarcképe legtöbbször történeti, kultúrtörténeti rétegekbe ágyazottan jelenik meg.”
Különös, hogy ezek a megállapítások mennyire igazak Gulácsy festészetére is. Gulácsynak – akárcsak Fellininek – minden teremtményéhez ugyanaz a viszonya: a művész bábjátékos. Minden báb az övé, s egyik sem tekinthető ellenségének, képein nincsenek igazán negatív szereplők, mert minden figurája a saját legbelsőjéből ered; mindent szeret maga körül. Míg Fellini furcsa figurákat megörökítő fényképgyűjteményből „dolgozik”, addig Gulácsy szépirodalmi írásaiban teremti meg saját karakterfiguráit s velük együtt „magánmitológiáját”. Miközben az arckeresésnek van egy szociális dimenziója is: a normálisból kilógó emberekkel való azonosulás igénye. Innentől Gulácsy képei – és Fellini filmjei – nem tekinthetők másnak, mint karneváli felvonulásoknak.

Kortársai közül talán Kárpáti Aurél volt az egyetlen, aki valódi mélységében felismerte Gulácsy művészetének jelentőségét. Nem véletlen, hogy ő volt az első, aki Csontváry piktúrájához hasonlította képeit. Felismerte, hogy alkotásain nem a múlt andalító mesevilága bír döntő fontossággal, sokkal inkább Gulácsy saját vágyképeinek jelenidejű, vizionárius és drámai „kiírása” jelentik az életmű igazi értékét. „Sejtelmes mesehangulatok, különös álomjelenségek kifejezője volt Gulácsy Lajos. A múlt páratlan vizionáriusa, akinek festői képzelete és előadásmódja azonban sokkal több kapcsolatot tart a legmaibb jelennel, mint a képtárakban felhalmozott múlt művészetével. ... Ez a kivételes tehetségű művész Csontváryhoz hasonlóan napjaink víziós festészetének előhírnökei közé tartozott, akiben a sokszor felemlegetett ‹‹betegségénél›› fontosabb stílusalakító, teremtő művészi adottságok éltek.”

Kaszás Gábor