Studio Antikvárium

26. Könyvárverés

Kelt: [Budapest?], 1928. Három levél, az első mérete 340x210 mm, a másik kettőé 290x210 mm, három sűrűn beírt oldal.
A Nyugat folyóirat számára készült írás szövege megjelent nyomtatásban a Nyugat 1928. évi 17. számában, a 289–292. oldalon. A kézirat első levelének felső margóján piros és fekete ceruzával írt nyomdai utasítások.
Tóth Aladár (Fischer Annie zongoraművésznő későbbi férje) jelentős képviselője volt a tudományos igényű, egyszersmind népszerű zenei ismeretterjesztésnek. Feladatának tekintette elsősorban Bartók Béla és Kodály Zoltán, de a felnövő ifjabb zenészek, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán stb. méltatását is. Írásában – Disputa főcím alatt – Ignotus Pál a Nyugat hasábjain korábban megjelent „À propos: Erdélyi József. Az Utolsó Királysas című verseskötetének megjelenése alkalmából” című írásának zenei vonatkozású részeire reagál, korrigálja a szerinte téves megállapításokat. A vita kiváltó oka Erdélyi József verseinek népköltészeti, Bartók és Kodály zenéjének népzenei alapja között Ignotus által vont párhuzam és megkülönböztetés. Mint ahogy írja: „Erdélyi és modern muzsikusaink igenis közös népi forrásból merítenek. […] Ignotus Pál viszont ahelyett, hogy Erdélyiben megkereste volna ezt az összefoglaló egyéni koncepciót, a népi elemek „eredetiségét” kereste és így zenei műveltségünk elmaradottságából muzsikusaink javára olyan előnyt kovácsolt, melyből valóban semmit sem kér Bartók és Kodály géniusza”. Így ír Bartókról: „Bartók különben is a magyar művészettörténet egyik legizoláltabb jelensége, akinek közelebbi rokonságait még találgatni is alig lehet, amolyan üstökös-féle tünemény, amilyen volt a magaidején és magamódján Petőfi. Adyra engem Bartók alig emlékeztet, ha már valakire, akkor inkább (ismétlem: talán!) a tragikus, zord pusztaságokon ragyogó, fényes álmokat idéző, viziós Vörösmartyra; de itt is: Bartók szenvedélye embertelenebb, álmodozása szűziesebb, gyermekibb”. Az egész írás tükrözi szerzője véleményét, amit azonban csak burkoltan mond ki: aki nem ért a zenéhez, az ne is írjon róla.
A kézirat szövege megegyezik a Nyugatban megjelent íráséval, eltekintve attól a közel tíz „kényes” sortól, amit a szerkesztő Gellért Oszkár kihúzott a szövegből. Példányunk a mű eredeti, a Nyugat számára átadott és a nyomtatásnál használt kézirata.