Belvedere Salon

27th art auction

Olaj, fa, 61 x 50 cm J.b.l.: Csók I. Hátoldalán az Ernst Múzeum kiállítási etikettje Kiállítva: A Munkácsy-Céh III. reprezentatív kiállítása, Budapest, Ernst Múzeum, 1930. nov. (kat. 91. Pacience) Reprodukálva: Képzőművészet, 1930/35, 227. Révész Emese tanulmányával

Első németalföldi stílusú zsánerét Csók 1897-ben festette. Akkor a Báthory Erzsébet sikertelensége vette rá, hogy a monumentális igényű kompozíció után egy derűs, miniatűr életképbe kezdjen. A Dolce far niente (Édes semmittevés) már magán viselte a később kibontakozó holland-sorozat alapvető jegyeit: a prémes bársony kabátkában mosolygó fiatal lány gondtalan derűt, makulátlan szépséget sugárzott. Míves kidolgozása, festői finomsága a 17. századi holland zsánerfestők műveivel kelt versenyre, enteriőrje pedig Németalföld egykori gazdagságát, az anyagi jólét és szellemi teljesség rég letűnt aranykorát idézte. Csók azzal a határozott céllal pepecselt hónapokig aprócska mesterművén, hogy azt később jó pénzért eladja a Párizsban remekművekre vadászó amerikai műkereskedőknek. Ám csalódnia kellett, az újonnan bevezetett piaci védővámok ugyanis befagyasztották a tengerentúli műpiac fellendülését. A Dolce far niente ennek ellenére sikeresnek bizonyult, megnyitva Csók egyik legnépszerűbb, holland-zsánerű sorozatát. A műcsoport valamennyi darabjának középpontjában ugyanaz a prémes kabátkás nőalak ül, többé-kevésbé kidolgozott enteriőrbe helyezve. A virágokat rendezgető nő figurájával párhuzamosan már 1901-ben feltűnt a passziánszozó hölgy félalakja. Ezt a vonalat folytatta az 1905-ben befejezett Varró nő. A következő évtizedekben Csók mindhárom művet több változatban megfestette. A Passziánsz témáját és formavilágát egyaránt a 17. századi németalföldi alkotók műveiből kölcsönözte. Csók nem kívánta leplezni művei kötődését Vermeer és Frans von Mieris idilljeihez. Zsánerei a legkevésbé sem voltak egyszerű utánzatok. Már a kortársak is inkább tekintették azokat modernizált átiratoknak. Így ítélte meg e műveket Feleky Géza, a Nyugat kritikusa is: „A Kártyavetésen megjelenik a hollandiai enteriőr atmoszférája egzaktan, előkelően, következetesen, tisztán, de már egyik mester egyéniségére sem emlékeztetve, hanem mintegy a mindnyájuk közös elemének leszűrődéseképpen.” (Nyugat, 1914/5.) Az 1901-ben, az Új Időkben reprodukált szénrajz (Mű-Terem, 13, 2003. tavasz) egykorú olajváltozata magántulajdonban lappang. A mű 1907-ben Párizsban festett változata részletgazdagabb kivitelű (Kieselbach, 2001. tavasz). Majd a motívum 1930-ban tűnt fel ismét Csók festészetében, mikor a most aukcióra kerülő művét kiállította a Munkácsy-Céh Ernst Múzeumban megrendezett tárlatán. (A képet ennek kapcsán a Képzőművészet című művészeti folyóirat is reprodukálta.) Ezúttal Csók ismét visszatért az eredeti kompozíció puritán felfogásához, de annak anyagszerű realizmusát leheletfinom színfutamokra váltotta. Személyes átiratában a holland zsáner részletgazdag, materiális valóságát Watteau késői műveit idéző lazúros színmezőkké oldotta, így idomítva az egykor moralizáló polgári életképet a századforduló rokokó nosztalgiájához. R. E.