Kieselbach Galéria

67. téli aukció

55x43 cm, Olaj, vászon, Jelezve jobbra fent: Vaszary J.

Proveniencia: Egykor a Beczkói Biró Henrik gyűjteményben

Feltehetőleg kiállítva: 1935: Vaszary János gyűjteményes kiállítása, Ernst Múzeum

Reprodukálva: Magyar Művészet, 1935, 162.,
Haulish Lenke: Vaszary. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978, 178. kép (Portré-kompozíció),
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005, 86. kép


TANULMÁNY

Art deco hölgy


A sikerei csúcsán lévő Vaszary János boszorkányos könnyedséggel készítette női portréit az 1930-as években, megkoronázva a legkeresettebb fehér alapos korszakának gazdag termését. Legszebb portréi ekkor születtek, köztük is a most vizsgált arckép, az egyik legismertebb Vaszary-mű. Egy végtelenül elegáns, gazdag dámát látunk a képen, téli bundába burkolózva. Pár vonallal érzékeltetett szabályos arcából kiragyog a világospiros rúzs és a sejtetően oldalt pillantó jégkék szempár. Gesztenyebarna haja az art deco korszakához illően rövid, a szemszínéhez választott kis kék kalapot a friss divat szerint féloldalra tolva hordja. A virtuóz ecsetvonások jelzésszerű foltjaiból is kivehető gazdag viselete, a fekete szőrmegalléros télikabát, a tarka sál, az ezüstös karperec és a lila ékköves gyűrű. A kép hátoldalán szereplő tulajdonosi címke szerint a festmény címe: Modell; talán egy kivételesen szép divatmodellt ábrázol a kép. De ha figyelembe vesszük, hogy Vaszary milyen címmel reprodukáltatta születésekor (Portré-kompozíció) a művet, akkor sejthető, hogy a művész nem egy konkrét megrendelő arcvonásait örökítette meg, hanem a kor egyfajta nőideálját, szabadon dolgozva át a hétköznapi inspirációkat.

„Egy nő tudja az ilyesmit”

Csak a könnyed gesztussal odalehelt színfoltokra hagyatkozva nehéz lenne a helyszínt azonosítani. De ha összevetjük a portrét a korzóképek (például a híres, 1934 körüli Duna-parti korzó) bundás hölgyeivel, akkor már sejthető, hogy a dáma a téli Duna szürke folyama előtt könyököl egy Duna-parti kávézó teraszán. „Egy nő tudja az ilyesmit” – hangzik Márai Sándor tételmondata Az igaziból. A polgárvilág nagy ismerője 1941-ben írta meg monologikus, szövegfolyam szerkezetű regényét, érzékeny analízisét adva egy két világháború közötti polgári házasság drámai történetének. A hasonló társadalmi státuszú Vaszary elegáns hölgymodelljei ugyancsak ugyanebből a közegből kerültek ki. Rájuk is illenek Az igazi kezdősorai, a téli cukrászda teraszán ülő delnő és barátnője szájából: „Te, nézd meg azt a férfit. Várj, ne figyelj most oda, fordulj felém, beszélgessünk. Nem szeretném, ha idepillantana, meglátna, nem szeretném, ha köszönne. Most nézheted megint… Az a kicsi, zömök, a nyestgalléros bundában? Nem, dehogyis. Az a magas, sápadt, a fekete télikabátban, aki a szőke, sovány cukrászkisasszonnyal beszélget. (…) Ostobaság, de látod, ilyen ostoba az ember. Még mindig megdobog a szívem, ha látom. Hogy megmondhatom-e, ki volt? Megmondhatom, drágám, nem titok.” Márai sorai teljesen illeszkednek a Vaszary-festmény miliőjéhez, akár a lilagyűrűs dáma is mondhatná ezeket a gondolatokat. Hiszen: „Egy nő tudja az ilyesmit.”

Az élet vitalitása

A festmény jól ismert a művészettörténeti kutatás előtt. A Magyar Művészet folyóirat 1935-ben reprodukálta a portrét, Márjás Viktor érett Vaszaryt ünneplő tanulmánya mellett. Márjás ihletett módon elemezte a festő franciás eredetű, de japános könnyedségű piktúráját, sorai tökéletesen ráillenek a most vizsgált arcképre: „Ahogy egy-egy formajelző ecsetvonással megfogja a mozdulatot, ahogy szinte melodikus zengést tud adni a vonalak hullámzásának, abban legmagasabbrendű művészetté teljesedik a tudás: a legkevesebbel a legtöbbet kifejezni. (...) A foltok lelkes korszaka, (…) a szín mintha csak lepkeszárnyakkal súrolná a képsíkot, csak hímporát hagyja a vásznon. A keveretlen és anyagtalan színfoltoknak ez a tárgyi súlytalansága víziószerűvé varázsolja a Vaszary-képeket és az álom sejtelmességét érezteti a szemlélővel.” Márjás pontosan látta, hogy az idős Vaszary hedonista életigenléssel fordult az őt körülvevő világ szépségei felé: „Vaszary gáláns festői világában nem érezni a kor keserű ízeit (…). De Vaszary nem is akarja éreztetni mindezt, ő nem ítél a kor felett, nem moralizál, ő a mozgásban az élet lüktetését és még rontó dinamizmusában is az élet vitalitását érzi.”

A kor nőideálja

A Magyar Művészetben megjelent nagy tanulmány az idős mester 1935-ös, Ernst Múzeumban rendezett, nagy sikerű gyűjteményes kiállításának apropójából született meg. (Minden bizonnyal a most elemzett arckép is ki volt állítva itt, nem véletlen a reprodukció.) Vaszary nemcsak népszerű portretista volt, aki sok megbízást kapott, de e mellett szívesen időzött el egy-egy elegáns női szépségnél, festői témaként remekelve megjelenítésük közben. Az 1935-ös kiállításon még egy külön arcképtermet is berendezett a hölgyportréi számára. A kritikusokat elbűvölte Vaszary festészetének gáláns szépsége. „Az eredendő virtuóz – jelezte elragadtatását Az Ujság tárcaírója – játszik az ábrázolás nehézségeivel. Szédítő és sokszor elragadó próbáit mutatja be ennek a képességének mostani kiállításán is. Egy teremnyi női arcképe a kevés eszközzel sokat adó ábrázolásnak briliáns példája.” A Magyarország újságírójának hasonlóképp lelkes, korszellemre tapintó beszámolója szerint: „Vizek, virágok, strandok és nők. Nők. 1935 nőjének tökéletes ábrázolója ő. Van egy terme, csupa szürkén festett női arckép, alig egy-két szín harsan ki mindegyikből. Pompás.”