Belvedere Salon

22. Kunstauktion

Olaj, karton, 91,5 x 101,5 cm J.j.l.: Tornai Gyula Eredeti, Tornai-tervezte keretben Magyar Nemzeti Galéria bírálati száma: 1559/973 Révész Emese tanulmányával

Tornai Gyula a 19. századi magyar orientalista festészet legismertebb képviselője. Keleti tárgyú képei már életében is az európai gyűjtők keresett darabjai voltak, és népszerűségük ma is töretlen. Közkedveltsége részint a Kelet iránti töretlen, az öreg kontinens minden szegletében eleven érdeklődésnek köszönhető, de sikerében magasfokú mesterségbeli tudása, jeleneteinek aprólékos, látványos kidolgozottsága szintúgy közrejátszott. Tornait a Kelet varázsa már ifjúkorában megbabonázta. Mikor rövid bécsi, müncheni és Benczúr Gyula mellett eltöltött budapesti tanuló éveit követően Spanyolországba utazott tanulmányútra, a spanyol barokk festészet helyett az arab kultúra újszerű látványvilága nyűgözte le. Első keleti tárgyú kompozícióit Észak-Afrika, Marokkó ihlette. Az 1890-es évektől kezdve mind gyakrabban tűntek fel arab tárgyú jelenetei a kiállítótermekben. 1904-ben azzal a céllal rendezett egyéni kiállítást (árverésre bocsátva arab tárgygyűjteményét is), hogy a befolyt összegből nagyobb távol-keleti utazásra induljon. 1905 és 1909 között csaknem négy esztendőt töltött Indiában és Japánban. Indiában hosszabban a burwai maharadzsa meghívására időzött, de az ott eltöltött két év alatt is sokat utazott. Képcímei utalnak rá, hogy járt Calcuttában, Maduraiban, Bombayben, Ahmedabadban és Amritsarban. A Távol-Kelet oly ösztönzőleg hatott művészetére, hogy újonnan festett képeiből már 1907-től vándorkiállítást rendezett, amely London után Párizsban és Németország több városában is óriási sikert aratott. 1909-ben a magyar közönség is láthatta újabb, immár javarészt Indiában festett műveit. Az utóbbi tárlat katalógusa (a hazai gyakorlatban újszerű módon) gazdag válogatást hozott a festő korábbi külhoni sajtójából. India kultúrája a 19. század végén az európai figyelem középpontjában állt. A távol-keleti kontinens kulturális felfedezése párhuzamosan folyt politikai és gazdasági gyarmatosításával. Fordulópontot jelentett, mikor Indiát 1858-ban brit koronagyarmattá nyilvánították, majd 1877-ben Viktória királynőt indiai császárnővé koronázták. Ettől kezdve Európában az indiai vallás és kultúra iránti érdeklődés ugrásszerűen megnőtt. Tornai tárgyválasztásában és a kivitelezés módjában egyaránt orientalista festőtársainak sikerrecepjét követte. Indiai tárgyú képei javarészt a pompás építészeti emlékeket örökítették meg, vagy az utca forgatagának olyan különös karaktereit, mint a fakír vagy a jövendőmondó. Emellett egész sorozatot szentelt az egzotikus női szépségeknek. Ezek között volt az az Indiai táncosnő című kompozíciója is, melyet az 1909-es budapesti katalógus is reprodukált, sőt annak nyomán képeslap is készült. E korai mű itt bemutatott képünk legközelebbi párhuzamának tekinthető. A későbbi változat megfestése gyaníthatóan 1920 körülre tehető. Tornai ugyanis a tizes évektől haláláig már jórészt Budapesten dolgozott, ahol látványosság számba menő műtermének gazdag kelléktára szolgáltatta az újabb kompozíciók mintáit. A keleti nő az európai orientalista festők ábrázolásain gyakran mint szexuális objektum jelent meg, testet adva a polgári kultúra megannyi elfojtott vágyának. Az európai vásárlóközönség különösen kedvelte az olyan erotikusan túlfűtött jeleneteket, amelyben a keleti nő (legyenek bár háremhölgyek, gésák vagy bajadérok) kiszolgáltatott és kitárulkozó szerepet öltött. A tánc jellemzően olyan tevékenység volt, amelyben az érzéki testiség teljes pompájában bontakozhatott ki. Salome bibliai alakja épp ezért válhatott az európai szimbolizmus egyik vezértémájává. A táncosnő Tornai festészetében is állandóan visszatérő téma. 1917-ben Salome címmel mutatta be azt a kompozícióját, amely 1929-es hagyatéki árverésén már a szimbolikus Kelet címmel szerepelt. E mű középpontjában úgyszintén a zenészekkel övezett félmeztelen bajadér alakja testesítette meg a keleti „femme fatale”-t. A bajadérok tánca része az indiai vallási rítusoknak, nevük a portugál „bailadera” (táncosnő) szóból származik. Tevékenységüket a Révai Nagylexikon így jellemzi: „a fő templomok bajadérjei, kivált nagy számban Siva szolgálatában állnak, állandóan a templom mellett laknak (ezek az előkelőbbek), míg a vándorló bajadérok, szabadon, rendesen muzsikusok kiséretében s nagyobb csoportokba verődve járják az országot, egy idősebb vezetőnő (daja) felügyelete alatt, ezé a haszon, melyet vendégfogadókban és magánosok ünnepein tartott előadások után szereznek, de viszont ez tartozik gondoskodni élelmükről, ruházkodásukról.” Tornai képe vélhetően ez utóbbit eleveníti meg, hiszen a három muzsikus mellett a vezetőnő is feltűnik. Kompozíciójának színhelye a templom előtere, amelynek kapuját a népszerű, elefántfejű istenség, Ganésa szobra őrzi. (Monumentális figurája a kép 1909-es variációján is feltűnik.) Középpontjában a vörös szoknyáját magasba emelő táncosnő áll. Viselete részleteiben is megegyezik a korábbi változat ruhájával. A színes szoknya a titokzatos félhomályban letompított színekkel megformált környezet optikai gyújtópontja. A Pesti Hírlap kritikusa 1929-ben így fogalmazta meg az ábrázolás kolorisztikus szépségét: „A Keleti táncosnő bonctani gondossággal kidolgozott meleg életet lehelő félaktja elgondolásában is eredeti, a kép felét elfoglaló szoknya pedig nem csak a testmozgás kifejezését segíti elő, hanem beállításával és színeinek felrakásával mondhatni Manet híres szoknyás festményére [Lola Montez] emlékeztet.” (Pesti Hírlap, 1929. április 2.) Tornait valóban egy minél megragadóbb festői összkép létrehozása vezérelte. Ennek szolgálatába állította az etnográfiai hitelességgel megformált részleteket és ennek rendelte alá a jelenet valósághűségét. A megidézett epizód így teljes sikerrel tölti be feladatát, mikor a komoly vallási rítus helyett egy egzotikus szépség kitárulkozó táncát állítja a középpontba, ráadásul a kép nézőjét is bevonva a szemlélők zárt körébe. R. E.