Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

70x100 cm
Olaj, vászon kartonon
Jelezve jobbra lent: Rónai

PROVENIENCIA
Egykor a Fellegi-gyűjteményben.

KIÁLLÍTVA
Rippl-Rónai József kollektív képkiállítása. Turul Szálló, Kaposvár, 1913. december. (Feltehetően: Kat. 10. Cséplés)
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1920. november (Feltehetően: Kat. 6. Cséplés)
Rippl-Rónai emlékkiállítása. Ernst Múzeum, 1928. december. (Feltehetően: Kat. 170. Cséplés)
A Bizományi Áruház Vállalat 29. művészeti képaukciójának kiállítása. Budapest, 1972. december. (Kat. 280. Cséplés)

REPRODUKÁLVA
A Bizományi Áruház Vállalat 29. művészeti képaukciójának katalógusa. Budapest, 1972. (280. kép)


Az első budapesti sikerek után Kaposváron letelepedő, kezdetben egy Fő utcai, apró parasztházban, majd a közeli Róma villában idilli mikrovilágot teremtő festő 1907 körül gyökeresen átalakította festői stílusát: a később kukoricásnak keresztelt alkotói metódus a következő évtől kezdve egészen 1919-ig kizárólagossá vált olajképein. Bár a széles ecsettel felvitt, jól elkülönülő színpöttyök, a kirobbanó kolorit, a barna kontúrok között könnyedén lélegző faktúra alaposan meglepte a kortársakat, valójában Rippl megoldása nem volt előzmény nélküli. Ebbe az irányba vezethették az általa lelkesen csodált velencei és ókeresztény mozaikok, de a közelmúlt posztimpresszionistái és a legmodernebb kortársak munkái egyaránt. Van Gogh pasztózus, vonalkázó ecsetkezelésének hatására a 20. század első éveitől kezdve Kandinszkijtől a francia fauve mesterekig számos művész alkalmazta a festői felület megbontásának, fellazításának ehhez hasonló megoldását.
A faktúra sajátos kezelése mellett a páratlanul intenzív színvilág vált az új modor domináns elemévé. Rippl az 1911-ben publikált Emlékezéseiben így írt új képeinek mellbevágó koloritjáról, arról az útról, ahogy a tiszta színek uralmáig eljutott: „El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények közt nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle s úgy, ahogy van – mindig gondosan törődve az egységes stílussal –, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahova való! De úgy, hogy ott maradhasson! És úgy maradhasson ott, amint odatettük! Ha mégis szükség van a színkeverésre: ennek még a palettán kell megtörténnie. A vásznon nem keverünk semmit: ez a színtüzesítés negatív parancsa.”
A feltüzesített szín, az egymástól elkülönülő, lazán odasuhintott ecsetvonások, a közöttük kibukkanó karton barnasága, valamint az egyes foltokat abroncsszerűen összetartó vörös kontúrok hálója mellett az 1912 körül született kukoricás képekhez hasonlóan a most vizsgált festményen is a komponálás dekoratív jellege dominál. Rippl-Rónai az egyes képelemeket a képsíkkal párhuzamosan helyezte le, az előtér hangsúlyos színes sávjai és a horizont vonala is ezt az elrendezést követi. Mindez a kép szélesen „terpeszkedő” formátumával egyetemben nyugodt, stabil keretet ad a középtér vibráló formabőségéhez, és kiemeli a kompozíció felső harmadában az égboltra rajzolódó felhők szecessziós emlékeket idéző, japánosan dekoratív foltrendszerét.

Rippl-Rónai József most bemutatott, méretében is kiemelkedő festménye utoljára a Bizományi Áruház Vállalat 29. aukcióján, 1972 decemberében került közönség elé. Az elmúlt több mint negyven esztendőben a kiválasztott kevesek által ismert Fellegi-gyűjteményben rejtőzködött, így szinte puszta létéről is elfeledkeztünk. A művészettörténész szakma előtt is csaknem teljesen ismeretlen alkotás e mostani aukcióval végre elfoglalhatja méltó helyét az életmű kiemelkedő darabjai között. A kukoricás korszak olyan remekművei mellé kerül, mint a Menetelő francia katonák, a kaposvári múzeumban őrzött Tavaszi munkák, vagy a párizsi élményeket megidéző Városi forgatag.

Molnos Péter