Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

125x100
Olaj, farost
Jelezve balra lent: Ország Lili 1969

PROVENIENCIA
Egykor Rácz István gyűjteményében

REPRODUKÁLVA

S. Nagy Katalin: Ország Lili, Budapest, 1993., 101. oldal

Megdöbbentő élményt jelentett Ország Lilinek a prágai zsidó temető meglátogatása 1960-ban. A temetőben összezsúfolódó több mint tizenkétezer sírkőben, mint elmúlt sorsok töredezett mementóiban találta meg először azokat az építőköveket, melyek üzenetét egymásra rakva alkothatta meg olyan hitelesen múltat idéző falait. Városalaprajzokat kezdett festeni, olyan városokét, amelyek régóta benne éltek, olyan városokét, amiben valaha benne élt. „Szinte úgy éreztem, hogy valaha ott jártam, hogy a házakat fel kell építenem és a templomokat, végig kell járnom sok labirintusban, meg kell néznem a panaszfalakat.” A városok törmelékeiben idézte meg a letűnt sorsokat, mítoszokat, kultúrákat, hogy felrázza szunnyadó emlékezetünket. Művei színeiben már felveszik a pusztuló városok monokróm arculatát. Ebben a korszakában már kialakul senki máshoz nem hasonlítható egyéni kifejezésmódja. Ez a festészet nem nosztalgia a történelmi múlt iránt, hanem érzékelése a folytonosságnak, az emberi lét szakadatlan egymásra épülésének.

1966-ban a városképek köveit egyre inkább írásszerűen rakta le, hiszen mindig vonzotta a jelek, betűk misztikája. A kövek hullámzó rajzolata helyett most már a fal felületére, s annak mélyebb rétegeire koncentrál, egymásra íródott üzenetek után kutatva. Kövek, betűk, titkok, mítoszok sejtelmes összeolvasztásával megteremtette 1966-tól 1969-ig tartó írásos korszakát. Jelek tűnnek fel agyagtáblán, szürke főfalakon, melyek kopottságukkal, málló felszínükkel érzékeltetik a rajtuk megjelenő üzenetek, kultúrák kiszolgáltatottságát az idő kérlelhetetlen folyamának. E korszakra jellemző a szürke, barna színvilág, e színekben jelennek meg a lelökődő faldarabok, rajtuk az ókori világok feljegyzései, elfeledett, majd újra megfejtett hieroglifák, rejtélyes héber betűk, arab írásjelek. Az egyik falréteg elfed, a másik leválik, állandó a változás, a pusztulás, mégis fejet kell hajtanunk az elvont jelek csodája előtt, mely megkísérli meghosszabbítani a gondolatot, a szellem létét a végtelen felé.

Ezeken a falakon, ikonfalakon jelent meg 1969-ben a gyengédség, a fájdalom, élet és halál képi megfogalmazásaként a Madonna, karján a gyermek Jézussal. A téma központi motívuma a keresztény művészetnek. A kváderköveken vagy falrészleteken nem valóságosan jelenik meg a szinte fájdalmasan, fenségesen egy alakká olvadó két figura, az anya-gyermek kapcsolat évszázadok óta ábrázolt alapformája, hanem csak árnykép, lenyomat, a valamikori jelenlét bizonyítéka. Az osztott képmező többi rekeszén lazúrozással, kaparással, monotípia szerű eljárással kialakítva pedig csak az üres hiány, halvány kontúrvonal az egyszer volt bizonyossága és a talán egyszer újra lesz reménye látható. Ország Lili nem egyetlen Madonnát fest, hanem ikonfalat, melynek kazettáiban a múló idő más-más szegmenséből villantja fel az örök jelképet a töredezett, de tömbszerű kézzelfoghatóságtól egészen a fájdalmasan halványuló árnyékig. Ezt az idősíkot kiterjesztve - ahogy a labirintusok is nyomtatott áramkörökké válnak - úgy jutunk el a modern kor profán Madonnájáig, a tömegtermék idolokig, mely Andy Warhol művészetében nyer jellegzetes megfogalmazást. Az ő célja a motívumok sokszorozásával, sokszorosításával  az egyformaság, a történelem ismétlődésének kifejezése. Warhol képsorozatának színvariációiban az új világ bálványa plakátszerű külsőséggé devalválódik.

Ország Lilitől a sors megtagadta, hogy gyermeke legyen, talán éppen ezért alkotja meg a Madonna-képek sorozatát. Huszonnégy változatban, barna, zöld, kék, szürke variációkban ábrázolja a hitét. A sorozat darabjai különállóak, de mégis részei az egésznek. Jelen kép, az Ikonfal III. talán a sorozat legleszűrtebb, s tartalmilag a legbensőségesebb, de mindenképpen a legmonumentálisabb alkotása, s egyúttal az 1945 utáni magyar művészet egyik kiemelkedő műve. Nem véletlen, hogy a festmény annak a Rácz Istvánnak a tulajdona volt, aki a rendszerváltás előtti évtizedek egyik legjelentősebb magyar magángyűjteményét hozta létre kiváló érzékkel és választásokkal. Barátja és első gyűjtője volt Ország Lilinek, így mély, személyes érzelmi viszonyban állt műveivel, így ezzel az alkotással is.

Kolozsváry Marianna