Virág Judit Galéria

(2) Tavaszi képaukció

Olaj, vászon, 99,5x109,5 cm
Jelezve jobbra lent: Mikola

A Magyar Nemzeti Galéria 1996-os Nagybánya művészete centenáriumi kiállításán szerepelt festményünk pár darabja, a Kora tavasz című kép, melyet a kiállítási katalógus reprodukált is. (456. oldal)
Ez a nagyméretű téli tájkép a motívumait és a festés stílusát tekintve rokon a Kora tavasz-szal (99,8x113cm), a két mű tekintélyes méreteiben és arányaiban is hasonló.
A Kora tavasz szerepelt az 1922-es Velencei Biennálén is. Ebből arra következtethetünk, hogy ez a mű 1920, vagy 1921 telén keletkezett.
A képen a téli délután meditatív csendjébe merült, korabeli Nagybánya peremvidékének falusias jellegű részletét látjuk. Ebben a völgyben megrekedt hideg téli világban az élet jelét csupán néhány kékre meszelt ház jelzi. Mindössze egyetlen alakot fedezhetünk fel a képen, a deszka kerítésén túl, aki piros batyujával éppen hazafelé tart. Tulajdonképpen ez a diszkréten felparázsló cinóber az egyetlen keveretlen, direkt szín az egész kompozícióban.
A mű színkarakterét alapvetően a hideg színek túlsúlya határozza meg: a komor hófelleg egybefüggő lilás-szürke színe, a hátteret lezáró hegyvonulat ibolyás-kékje, valamint a hó "fehér" színének gazdag árnyalatai. Valójában fehér színt nem is találunk a képen, mintha a festő azzal a Nagy István megállapítással azonosulna, miszerint nem az a lényege a hónak (a télnek), hogy fehér, hanem az, hogy hideg. Ennek alapján kapja meg a hó a lila, a kék és a szürke árnyalataival a hideg karaktert, ami által a téma kifejező (és nem leíró!) megjelenítése válik fontosabbá.
A kép színeivel első benyomásra hidegséget áraszt, de minél tovább nézzük, azt vesszük észre, hogy a hasonló tónusú hideg közegből lassan előlopakodnak a melegebb színek; a mély olajzöldek a fák törzsein, az umbrák a kerítésen és az erdő lombozatának rozsdabarnái. A kép hasonló tónusértékű hideg és meleg színei egymás viszonylatában finoman pulzálni kezdenek, lélegeznek. Ugyancsak a melegség képzetét kelti a formák és a színfoltok puha kontúrokkal történő körülhatárolása is.
Itt még nem látjuk a későbbi Mikola képekre jellemző rezes-lila vibrálásban jelentkező szálkás-vonalkás modoros ecsetkezelést, hanem inkább a mesterétől, Rétitől tanult nagyvonalú, puha festőiségnek a megőrzése érvényesül.
Mikola a kompozíció szerkesztésében is a kiegyensúlyozottságra törekedett. Az előtér motívumainak horizontális-vertikális rendjét, - amelyet a kerítés vonulatai és a fény felé szökő sudár törzsű fák alkotnak - a középtér átlós irányú motívumaival töri meg: a háztetők ismétlődő diagonálisa a völgybe rézsutosan leereszkedő rozsdás lombozatú erdősávjával rímel. Tovább lazítja a szigorú rendet a hátteret lezáró hullámzó hegyvonulattal, valamint a hó tömegének spontánabbul elszórt világos foltjaival.
Ez a mű összegzése mindannak a festői tudásnak, amelyet Mikola a 20-as évekre elért: frissen megőrizte mesterétől, Rétitől kapott festői szemléletet, amelybe már beépítette azt a senki mással össze nem téveszthető szálas-vonalas rajzosságot is, amely csak Mikolára jellemző.

M. G.