Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

60,3x49,4 cm
Olaj, vászon
Ajánlás és jelezve jobbra Móricz Zsigának Csinszka emlékével Márffy Ödön; karcolt felirat baloldalt, felülről lefelé: Csinszka
Hátoldalán: a XIX. Velencei Biennálé kiállítási raglapja: Edmundo Márffy, Ritratto, 4000 L., Budapest, I. Szamóca u. 12.; rajta ceruzával: 61/a; barna címkén: 183; olasz vámhatóság raglapja 0394
Proveniencia: Márffy ajándékozta Móricz Zsigmondnak, később Szegi Pál (1902-1958) műkritikus, újságíró, a Szabad Művészet főszerkesztőjének tulajdonában

Kiállítva:
Velence, XIX. Esposizione Internazionale d’Arte della Citta di Venezia, 1934. május – október: ksz.: 61/a: Ritratta
Budapest, Ernst Múzeum: Márffy és múzsái, 2003. július 20 – augusztus 27.: 25. t.
Debrecen, MODEM: A másik Csinszka, 2010. február 25 – május 23.: 68. t.
Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka: a modell és múzsa, 2014. október 29. – 2015. március 26

Reprodukálva:
Magyar Művészet, 1935. XI. évf. 3. sz. címlap
Márffy és múzsái. Ernst Múzeum. 2003. 40.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. [monográfia és életmű-katalógus]. Bp. 2006. 272.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. 2008. 39.
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa. Budapest, 2009. 316.
A másik Csinszka. [Kiállítási katalógus] 2010.: 33.

Irodalom:
Pátzay Pál: Márffy Ödön. Magyar Művészet, 1935. 3. sz. 65–71.
Passuth Krisztina: Márffy Ödön. Budapest: Corvina, 1978.
Rockenbauer Zoltán: Márffy és múzsái. [Katalógus]. Budapest: Ernst Múzeum, 2003.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. [Monográfia és életműkatalógus]. Budapest, 2006.
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa. Budapest, 2009.

Életműkatalógus szám: 2.2.1.2.11


Móricz Virág, Móricz Zsigmond lánya írja Boncza Bertáról „Csinszka-sirató” című visszaemlékezésében: „Hamar kikötött Márffynál. Szép, erős, egészséges férfi volt és kitűnő festő. Gyönyörű képeket festett, a legszebbet apámnak dedikálta s az most itt virít a szemem előtt.” Ez a portré volt az egyik utolsó – ha nem a legutolsó –, ami Csinszka életében készült, és a karcolt felirat valamint a pirossal írt, Móricznak szóló ajánlás olyan bensőséges tartalmat rejt, amit csak akkor érthetünk meg igazán, ha e dedikáció hátterét feltárjuk.
Márffyék kapcsolata Móricz Zsigmonddal a kép megfestését megelőző jó két évtizedre nyúlik vissza. Csinszka, még Ady Endre révén ismerte meg az írót, Márffy Ödön pedig szívélyes viszonyt ápolt a nyugatosokkal már a lap indulásától kezdve. Móricz egyike volt azoknak az írótáraknak, akik nekrológot mondtak Ady ravatalánál 1919. január 29-én, és Csinszkával való barátsága 1920 után sem szakadt meg, amikor az özvegy hozzáment Márffy Ödönhöz. Sőt, az újdonsült házasok épp Móricz Zsigmondtól vásárolták meg azt a kis-svábhegyi telket, ahol új otthonukat szándékoztak felépíteni. A Szamóca utcai villa Csinszka vezetése alatt valóságos művészi szalonná vált, ahol gyakran fordultak meg a művészvilág jeles képviselői.
Boncza Berta múzsaszerepe leginkább Ady csodálatos Csinszka-verseinek ihletőjeként ismert, de Márffy Ödön ugyancsak sorozatban festette róla a megkapó portrékat, jeleneteket, aktképeket. Csinszka nyughatatlan lénye azonban másokat is megihletett. Ifjúkori szerelme volt Tabéry Géza, aki kettejük románcát A csucsai kastély kisasszonya című kisregényében írta meg; első vőlegénye, Lám Béla, ugyancsak jelentős teret szentelt neki önéletrajzi regényében, A körön kívül-ben. De varázslatos pasztellportrén örökítette meg Rippl-Rónai József, és Móricz Zsigmondot is megérintette a személyisége. Állítólag Csinszka volt az egyetlen társaságbeli nő, akivel Móricz tegeződött, ám kettejük kapcsolata sosem lépte át a barátság illendő határait. Az író róla mintázta Török Katát, az Erdély-trilógia Tündérkertjének égetnivaló, kis boszorkányát. A kézirat javítása kapcsán írja Csinszkáról: „talán az egyetlen alak Török Katalin, akinek alakján egy szemernyit sem változtattam. Ő tudta: mondta is. Török Kata, az én vagyok, he?… zsivány… elloptál. Nem vagyok a tiéd: de imádlak, csak téged imádtalak mindig, a nagy medve fejedet s nyakamba ugrott és összecsókolt és gügyögött.”
Márffy művészi karrierje a „Csinszka-korszakban” érte el csúcspontját. A KUT elnökeként jelentős tekintélyt szerzett, művei rendszeresen szerepeltek a hazai és nemzetközi kiállításokon, festményei a tengeren túlra is eljutottak. Életének ezt a dinamikusan felfelé ívelő szakaszát Csinszka tragikus halála törte meg. Az 1934-ben még csak 40 esztendős asszony egy családi vacsorán váratlanul rosszul lett, agyvérzés érte, és két napra rá a kórházban meghalt.
Móricz Zsigmond Csinszka búcsúztatásáról is beszámolt a naplójában: „Ennél mulatságosabb temetést soha nem láttam életemben, mint a Csinszkáé. A sírszalon zsúfolva. (...) Márffyhoz jutok, ő kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám... könnyek... köszönöm a leveledet... Bizony könnyek. Édes gyermek. – Láttad, milyen szép. – Lehet látni? – Nézd meg. Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve?... Mintha élne... csak a szemei már üveges-nedvesek... Ki van festve, mint életben... Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban... A szája rúzsos... Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a teremből a szabadba. Pedig a virágok ágyán a letört virág, mintha mulatna az egész komédián."
A festőt teljesen összetörte felesége elvesztése, olyannyira, hogy egy éven keresztül szinte semmit sem alkotott. A temetést követően felejteni utazott Münchenben élő testvéréhez, onnan írta Móriczéknak tétova rímekbe szedett üzenetét: „Megnyugvást keresve/ most erre bolyongok/ összetört életemmel/ de sehol sem találok/ kézcsókkal és sok öleléssel Ödön.”
Márffy nagyon kevés festményét látta el ajánlással. Hogy Móricznak ajándékozta ezt a portrét, annak valószínűleg épp az a magyarázata, hogy a tragikus események idején olyan közel érezte magához az írót. A portré valószínűleg 1934 tavaszán készült. Márffy még Csinszka életében küldte ki a Velencei Biennáléra – értelemszerűen a Móricznak címzett ajánlás nélkül –, abban a formában, ahogy a Magyar Művészet címlapján is megjelent. Amikor 1935 tavaszán a festő végül hazatért Budapestre, lakásán a Velencéből addigra visszaküldött festménykollekciója várta, közöttük a szóban forgó Csinszka-portré. Márffyt megrendítette ez a váratlan viszontlátás, és feltehetően ekkor ajándékozta el a képet íróbarátjának.
A Móricznak dedikált portré nemcsak kultúrtörténeti szempontból különleges, de egyike Márffy legihletettebb alkotásainak. Felesége lírai énjét emeli ki, ahogy a sötét háttérből szinte kivilágít az arca, és Ady által is megénekelt, nagy, kék szemével valahová a távolba réved. Csinszka jellegzetes arcfestése, valamint a piros rúzs a szájon a ruha szegélyével és a nyakában lévő gyöngysorral harmonizál – és ugyanezt a színt választotta az ajánláshoz is, mintegy jelezve, mennyire elevenen él benne hitvese emléke.

Rockenbauer Zoltán, PhD
művészettörténész