Mike and Partners Antique Book Shop

86. rendkívüli, balatonfüredi könyv, grafika, kézirat, aprónyomtatvány, fotó, műtárgy árverése

fogadott fia eredeti örökbefogadási iratai 1947-ből, Márai autográf aláírásával. 3 db. 1. Örökbefogadási szerződés 1947-ből, Márai Sándor és felesége, valamint a gyermek apja, Babócsay János között, az érintettek közjegyző előtt tett hiteles aláírásával, a közjegyző, valamint a székesfőváros árvaszéki ülnökének aláírásával. A szerződés értelmében a gyermek felvette a Márai családnevet. Budapest, 1947. julius 5. 2 lev. 3 beírt oldal. 2. Budapest Székesfőváros Árvaszék véghatározata az örökbefogadásról. A határozat megállapítja, hogy a vér szerinti szülők hozzájárultak az örökbefogadáshoz. Budapest, 1947. julius 4. 1 lev. 2 beírt oldal. 3. Budapest Székesfőváros Árvaszék hivatalos igazolása/felhívása a pécsi anyakönyvvezetőség felé azzal, hogy a 1941. február 18-án született kiskorú Babócsai János Istvánra vonatkozólag jegyezzék fel, hogy a fiút Márai Sándor és felesége örökbefogadta, így a családneve ezentúl: Márai. Budapest, 1947. julius 5. 1 lev. 2 beírt oldal. Márai Sándor 20 éves volt, amikor 1920-ban egy berlini teaszalonban először randevúzott az ugyancsak 20 éves Matzner Ilonával. Mindketten kassaiak voltak, de korábban nem ismerték egymást. A fiatal újságírónak a Tanácsköztársaságot támogató cikkei miatt kellett távoznia Magyarországról, Lolát pedig egy szerelemi kalandja miatt felejteni küldték a szülei Berlinbe. Mindketten érezték, hogy találkozásuk nem egyszerű kaland lesz, és ez megijesztette őket. 1923-ban a szülői tiltás ellenére polgári házasságot kötöttek. A vőlegény katolikus volt, a menyasszony zsidó, így az egyházi esküvőt továbbra sem érezték fontosnak. Kezdettől szerettek volna gyereket, de csak közel húsz évvel megismerkedésük után született meg fiúk, Kristóf. Örömük nem tartott sokáig: a kisfiú néhány hetes korában meghalt. A veszteség Márait legalább annyira megviselte, mint Lolát. Versekben gyászolta kisfiát, akinek halála napjáról élete végéig megemlékezett naplójában. Talán a traumának is köszönhető, hogy a 40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Talán a traumának is köszönhető, hogy a 40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Márai rövid szerelemi kalandokba bonyolódott, többek között Tolnay Klárival és Mezey Máriával. A háborús évek aztán ismét közelebb hozták egymáshoz a házaspárt. Lola élete veszélyben volt. Leányfalun bujkáltak, amíg a nyilasok Pesten keresték őket. Mikó utcai lakásukat bombatalálat érte, óriási könyvtáruk, minden vagyonukkal együtt elpusztult. Leányfalun találkoztak egy árva kisfiúval, Jancsival, akit egy rokona nevelt. Amikor Márai elhatározta, hogy nem maradnak a fasisztából kommunistává váló országban, elintézte, hogy Jancsit örökbe fogadhassák. Hármasban hagyták el Magyarországot, és soha többé nem tértek vissza. Sok helyen éltek, de legjobban Nápoly melletti lakásukat szerették, ahonnan 80 éves korukig mindennap lejártak úszni a tengerre. 1980-ban költöztek végleg San Diego-ba, ahol Jancsi mérnökként dolgozott. Lola ekkor már betegeskedett. Márai, aki fiatalon keveset írt feleségéről, innentől neki és róla írt a legtöbbet. Leírta, mennyire szép szépnek látja feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.” 1985-ben Lola kórházba került. „A kórházban órákon át némán fogjuk egymás kezét. De néha, ujjheggyel, megsimogatja a kézfejem. Így ad jelt, hogy tudja, itt vagyok, még vagyok számára.” Amikor 1986. január 4-én Lola meghalt, férje az óceánba szóratta a hamvait. Egy évvel később nevelt fiuk is meghalt agyvérzésben. Márai egyedül maradt, látogatókat csak ritkán fogadott. 1989 elején, felesége temetésének évfordulóján írta utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Nem sokkal később, február 21-én főbe lőtte magát. Hiv: Nyári Krisztián cikke.