Virag Judit Gallery and Auction House

(6) Téli aukció

Olaj, vászon, 50x40 cm
Jelezve jobbra középen: Koszta

Reprodukálva:
-P. Szabó Ernő: Galéria: találkozás a jó művekkel. Beszélgetés Szekeres Annával, Új Művészet, 1998/11,34.

Szentesi rév

Koszta 1917-es első gyűjteményes kiállítása az Ernst Múzeumban az osztatlan szakmai siker mellett a régen várt anyagi sikert is meghozta az idősödő művésznek. A hosszúra nyúlt tanuló- és vándorévek és korábbi bérlemények után a mester végre vásárolhatott magának egy saját tanyát Szentes közelében, ahonnan élete második felében már csak ritkán mozdult ki. Koszta beérte a környező világ motívumaival, nem próbálkozott többé nagyobb lélegzetű történelmi vagy vallásos kompozíciókkal, hiszen elfogadták végre lassan érlelődő festészetét, s a kritika nemcsak az általa nagyra becsült Munkácsyval, hanem Goya-val és Velazquez-zel is egy lapon emlegette. A húszas évek festményei alapján kortársai Kosztát olyan művésznek tekintették aki kivételes hitelességgel tudta megjeleníteni a vidéki, paraszti élet szépségét, később pedig az alföldi festészet egyikkimagasló, öntörvényű alakját tisztelte benne az utókor.

Rögös art

A Kosztára jellemző autonóm szín- és formavilág nem pusztán az Alföld televényéből sarjadt ki organikus módon. Koszta hosszúra nyúlt tanulóévei alatt éppúgy megfordult Mécsben, Münchenben és Nagybányán, mint Olaszországban, vagy Hollandiában, s az akadémikus naturalizmustól hosszú út vezetett az égő komplementer színekkel élénkített földszagú realizmusig. Ezen a hosszú úton Munkácsy és Rudnay mellett Ferenczy Károly festészete is fontos mérföldkövet jelentett Koszta számára. Tőle leshette el a lokálszíneket életre keltő reflexek finom játékát, s a Madárdal mély megértését mutató Csigabiga után egyre gyakrabban festett magányos nőalakokat a tájban, később pedig a nagyobb ívű kompozíciókból sugárzó harmóniát fiatal lányokról készített portrékba sikerült sűrítenie, amelyek a hétköznapi, romlatlan szépség szimbólumaiként értelmezhetők.

Lányok, asszonyok

Koszta az alföldi táj, a tanyavilág és önmaga mellett leginkább az asszonyok festésében lelte örömét, akiket többnyire munka közben ábrázolt, mivel jó érzéke volt a természetes beállításokhoz. Vérbeli plein air festőként nem nagyon készített vázlatokat. Modell után festett a természetben, s leginkább az alkonyi órákat kedvelte, amikor az alacsony szögben beeső fény kiemelte az alakokat és felragyogtatta a színeket. Koszta rajongott a színekért, bennük látta a festészet lényegét, ami által többet nyújthat a valóságot pusztán leképező fotográfiánál. Annál a fotográfiánál, amely a művész feleségéről, háza népéről és alkalmi modelljeiről készített félalakos portréinak beállításaiban is éreztette hatását. Koszta ugyanis fényképészinasként kezdte pályáját, s később is, ha rákényszerült, portrék színezéséből és retusálásából tartotta fenn magát. Lányka portrénk viruló, piros ajkán, sálján és rózsáján is érződik a színezett fényképek távoli reminiszcenciája.

Katóka-képek

A szakirodalom által Katóka-képeknek nevezett lányka portrék egyik első darab] a az 1917-ben kiállított Kati vázával lehetett. Modelljei közül felesége, Annuska mellett egyedül fogadott lányát, Katókát ismerjük névről is. Rózsás lánykánk arcvonásai azonban csak távolról emlékeztetnek Katókáéra. Fiziognómiailag és formailag is nagyobb hasonlóságot fedezhetünk fel egy 1920 körüli félalakos leányka portréval. Ebben az esetben a kompozíció, ill. a beállítás terén is hangsúlyosabb a rokonság. Festményünk ahhoz az időben nehezen behatárolható csoporthoz tartozik, ahol Koszta félalakos képkivágatot alkalmazott, lemondott a kezekről és a kézben tartott tányérokról, virágokról, s minden figyelmét az arcnak szentelte. A pasztózus ecsetvonásokkal megjelenített arcon a portré szépségét kiemelő vörös sál és rózsa, valamint a feketébe hajló zöld háttér reflexei játszanak, hogy élettel telítsék Koszta egyik legbájosabb modelljének képmását.

H. S.