Antikvárium.hu Kft.

Fair Partner ✔
Az Antikvarium.hu 19. Dedikált könyvek és kéziratok online árverése | Könyvek, kéziratok

Szerző által dedikált példány. Dissertationes facultatis philosophicae universitatis scientiarum a fundamentore Petro Pázmány Nominate/Bölcsészetkari értekezések No.:7.

Olasz jövevényszavaink. Írta: Karinthy Ferenc.

Karinthy Ferencről szinte mindenki tudja, hogy Karinthy Frigyes fia volt, maga is kiváló író és színpadi szerző, aki még vízilabdázott is (a Fradiban). Azt viszont talán már kevesebben tudják róla, hogy tudós is volt, mégpedig olyan, akinek még ma is hivatkoznak kutatási eredményeire.

1941. szeptember 19-én iratkozott be a budapesti egyetemre, magyar-olasz-angol szakra, és a háború után végzett, 1945-ben, de már „csak” magyar-olasz szakon. 1946. február 4-én doktorált, nyelvészetből, summa cum laude eredménnyel. Disszertációját Pais Dezsőnél írta. „Sokat dolgoztunk együtt az Olasz jövevényszavaink című disszertációmon, mármint ő segített mint prof”, emlékezett vissza később a munkára az író, és hogy ennek köszönheti, hogy benne „mindig ott az a régi bölcsész, a Múzeum körúti egyetem C-épületében, aki vitte a disszertáció újabb fejezetét Pais professzor úrhoz” (Simon István: Írószobám – Beszélgetés Karinthy Ferenccel. Kortárs, 1974. márc. 448–461.) Ez a tudósi-filológusi beállítottság közvetve egész későbbi pályájára kihatott. Ahogy egyik értelmezője írta róla: „Karinthy [Ferenc] bizonyos értelemben ma is filológuslélek, habár annak idején nem a tudósi pályát választotta. Nemcsak a nyelvi játékok kedvelője, nyelvünk őre s edzője, de olyan kutató is, aki élete során a legkülönbözőbb sorsok, magatartások, helyzetek gazdag »cédulaanyagát« gyűjtötte össze, aki előadást tart egyetemi szinten, s az egyetemesség szellemében.” (Misley Pál: Párbeszédben a világgal. Karinthy Ferenc művei külföldön. Nagyvilág, 1981. 6. sz. 925–928.)

Az 1946-ban megvédett doktori disszertáció jelent meg egy évvel később, két változatban is. Előbb mint hivatalos – kötelezően publikált – egyetemi kiadvány, a Pázmány Péter Tudományegyetem (ma: ELTE) Bölcsészeti Karának kiadásában, a Bölcsészetkari Értekezések sorozat 7. darabjaként, majd nem sokkal később a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában, mint a Társaság kiadványsorozatának 73. darabja. Előbbi változat a ritkább, utóbbi, ha nem is gyakran, de többször fölbukkan.

A most előkerült darab az előbbi, tehát a ritkább, kisebb példányszámban készült egyetemi változat. Szerzője az alábbi dedikációval adta át:

Prohászka Jánosnak / tisztelettel / Karinthy Ferenc

A címzett szakmabeli volt: Prohászka János (1887–1970) nyelvész, tanár, aki a budapesti tudományegyetemen tanult, majd doktori oklevelét finnugor és magyar nyelvészetből szerezte, disszertációjának címe: Petőfi költői nyelvének fő sajátságai. Elsősorban szótörténeti, alaktani, stilisztikai, nyelvhelyességi és tudománytörténeti kérdések foglalkoztatták.

A disszertáció 1947 őszén jelent meg, ekkori lehet a dedikáció keltezése is. Mindenképp az elsők között született.

A szakmai kritika örömmel üdvözölte Karinthy Ferenc „becsületes és elmélyedő munkáról tanúskodó disszertációját, amely komoly lépés olasz jövevényszavaink régóta vajúdó problémáinak megoldása érdekében. […] Ezt a bonyolódott, sokfelé ágazó s mindenekelőtt biztos kritikai érzéket igénylő feladatot K. általában tisztességesen oldotta meg”, és „a feltétlenül olasz eredetű, a talán olasz eredetű és a nem olasz eredetű szavak szétválasztását oly kitűnően oldotta meg, hogy az olvasó legfeljebb a bizonyító anyagnak aránylag igen kis térre való összezsúfolásán kénytelen sajnálkozni.” (Gáldi László: Karinthy Ferenc: Olasz jövevényszavaink. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1948. 127–128.)

Az Olasz jövevényszavaink a negyedik megjelent kötete volt Karinthy Ferencnek. Három regény (Don Juan éjszakája, 1943, Szellemidézés, 1946, Kentaur, 1947) fűződött ekkor már nevéhez, ráadásul a Szellemidézés, melyben szülei viharos magánéletét írta meg, nagy kritikai visszhangot kapott és nagy olvasottságot ért el. (Nem véletlen, hogy 1957-ben színpadra is írta.) Aztán az Olasz jövevényszavaink „folytatás” nélkül maradt – hasonló tudományos munka már nem jelent meg tőle, ellenben számos regény, dráma, novelláskötet stb. igen. Két évtizeddel később, 1967 májusában némi öniróniával és malíciával emlékezett meg egykori szakmunkájáról naplójában: „Délután átugrottam az Eötvös-könyvtárba, olvasgattam a folyóiratokat. A Filológiai Közlönyben folyton idéznek — nem mint írót, hanem 20 évvel ezelőtt írt, illetve megjelent disszertációmat, az Olasz jövevényszavakat. Többnyire mint klasszikus kútfőt. Viszont más folyóiratokban, az irodalmiakban, mindig kijut egy-két fricska, rúgás. Hja, igaza volt Pais Dezsőnek, hogy kár otthagyni a nyelvészetet az irodalomért. Ma már kandidátus is lehetnék Isten és Tolnai Gábor segítségével.’’ (Napló. Bp., 1993. I: 43.)

Később azonban Karinthy Ferenc a Magyar Nemzet hasábjain nyelvművelési sorozatot indított Nyelvelés címmel. Ennek első sorozata 1964-ben Nyelvelés címmel önálló kötetben is megjelent, de az író ezt követően is hű maradt a témához. Egy negyedszázaddal későbbi cikkben szintén a rá jellemző humorral emlékezett vissza a kiindulópontra: „Negyven esztendőnél régebben jelent meg folytatólagosan a Magyar Nyelv két számában, majd különlenyomatként a Nyelvtudományi Társaság Kiadványai sorozatban a Nyelvelések elkövetőjének doktori értekezése, Olasz jövevényszavaink címmel. A szerény munka, melyre egy ízben már bátorkodtam hivatkozni e rovatban, elnézést tehát, hogy ismét visszatérek rá, mi tagadás, jócskán elavult, beporosodott: négy évtized nem csupán a számítástechnikában vagy űrhajózásban, a nyelvészetben is hosszú idő. Bízgattam is hajdani kollégáimat, ma megannyi professzor, akadémikus, intézeti igazgató, ha már a téma új, önálló feldolgozásra nem akad, amiként eddig nem jelentkezett vállalkozó, legalább állítsanak-beszéljenek rá egy olaszul tűrhetően értő, a magyar nyelvészetben is jártas ifjút, ülne neki emennek, frissítené föl, építené bele az újabb eredményeket, azóta előkerült adatokat, érvényesítené a modernebb lingvisztikai, szemantikai szempontokat és így tovább, ahogy a régi, lestrapált autógumikat újítják fel, fotózzák át, áldásom reá, s így ez az idejétmúlt túl kézikönyv, úgy is, mint kötelező egyetemi tananyag, megint haszonnal forgatható lenne. Sajnos, nem találtak megfelelő embert, avagy a szóba kerülhető kutatók nem tolongtak, ekként zsenge tanulmányom megmaradt annak, ami, száradó, avatag, bizony eléggé ízetlenné vált filológusablaknak, szótárakban itt-ott idézett címszónak, olykor rövidítésként, ásatag régiségnek — előfordult más, szépirodalmi jellegű próbálkozásaimmal is. / Nos, nemrég kezembe akad egy hasonjellegű szemle, benne a föntebb említett érdemes romanista fulmináns bírálata emez 1947-ben kiadott értekezésemről. Ámulva, fejcsóválva, fel-feldobogó szívvel betűzgetem, kiigazítja, megcáfolja, rámutat tévedéseimre, reám olvassa hibás szómagyarázataimat, hiperkritikus sznobizmusomat, az egészet ízzé-porrá zúzza, kolosszális tévedésnek minősíti ésatöbbi. Míg átnézem még az utcán jártamban, szívemet különös, jóleső, régről ismerős bizsergés, lüktető öröm tölti el: egyszerre negyven évvel fiatalabbnak érzem magam. Akárhogy, bármiért jutott eszébe ennyi idő múltán a recenzensnek — köszönet, forró hála érte!” (Nyelvelés. Pikkje van rám. MN, 1988. febr. 20. 8.)

Karinthy Ferenc élete végéig szerette ezt a korai munkáját – amely teljesen egyedi az életműben. Maga a kötet is ritkaság – kis példányszámban jelent meg –, dedikálva igazi unikum.

Kiadói tűzött papírkötésben lévő példány feliratozott, sérült címfeéllel, feliratozatlan könyvgerinccel, sérült hátlappal, hiánytalan belívekkel, fellelt állapotban.

A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája.