Virag Judit Gallery and Auction House

winter auction

Gouache, papír, 73x100 cm
Jelezve jobbra középen: Kádár Béla

Aukcionálva:
BÁV 34. árverés, 85. tétel

Utak az avantgarde-ból

Hevessy Iván 1922-ben megjelent könyvében két lehetséges fejlődési vonalat vázolt fel Kádár Béla festészete előtt. A kiváló művészettörténész és kritikus szerint Kádár vagy a természettől elszakadt, tisztán a színek és a ritmusok által közvetített nonfiguratív, lírai-expresszionizmus lehetőségeit kutathatja művészetével, vagy az eddigi út eredményeit felhasználva visszatér az ábrázoló formákhoz, melyek ugyan megtelhetnek az érzelmek szuggessziós erejével, de megmaradnak a tárgyi realitás határain belül. Az első út a következetesebb, ami passzív individualizmushoz vezet, míg a másik nagyobb festői szabadságot és közérthetőséget ígér.
Kádár a második utat választotta és az 1920-as években létrehozta, groteszk, a magyar falu és a német mesevilág elemeiből építkező sajátos képi világát, hogy aztán az évtized végétől - elhagyva az expresszionizmus ironizáló hangvételét és élénk színvilágát - szerkesztésmódja a kubizmus tárgyiasságával párosuljon. Vonalvezetése lehiggad, kompozícióinak nyugodt eleganciája pedig egy újabb alkotói periódus kezdetét villantja fel.


„A szépség dícsérete”

A művész klasszikusan formált, finom kontúrral modellált nőalakjai egy a kép középtengelyébe állított árkádívet és egy síkba forgatott dekoratív asztali csendéletet fognak közre. A profilba, illetve félprofilba fordított arcok hajlékony vonásaira a bravúrosan megrajzolt háttér kulisszái válaszolnak, különös ritmikát és egyben festői témát szolgáltatva a képnek.
Kádár a tízes években festett szimbolikus nőfiguráit formaelemző, sík-geometrikusformaegyüttessé redukálta a húszas években. Később az új tárgyilagosság és az olasz novocento klasszikus értékeket előhívó szellemi és művészeti áramlatainak hatására ismét a természet felé fordult, hogy tiszta vonalú, nyugodt alakzatokká nemesítse figuráit. Az alakok mellett elhelyezkedő asztali csendélet geometrikus, redukált formái a képfelületre simulnak, míg a drapériák szelíd hullámvonala a szögletes síkokat ellensúlyozza. A szintetikus kubizmus mestereitől tanult dekoratív geometrikus komponálás módszere mellett, a korszakra jellemző klasszicizáló szemlélet is érzékelhető a kép motívumain, de a „natura morta” kellékein a metszett élű idomok variációi helyett ekkor már inkább az íves vonalak és a lendületes forgástestek játéka dominál.
Kádár festészete nem a hagyományos értelemben vett elbeszélő jellegű festészet. Az 1930-as években készült képei szinte teljes egészében mellőzik a „történetet”. A festő allegóriákban, szimbólumokban, ritmusban és formákban fogalmazza meg cseppet sem irodalmias mondandóját. „A kép tárgyak ábrázolásával gondolattársit, szimbolizál, allegorizál ... , hogy végső fokon törhetetlenül egységes legyen harmóniában, ritmusban, színben, vonalban, kifejezésben és tartalomban.”– vélekedik ekkortájt Kádár saját képeiről. Festményei újra és újra az önmaguk teremtette vizuális nyelvezeten keresztül idézik meg az eszményt, melyet önéletrajzi írásában így fogalmazott meg: „többlegyen, mint valóság, messze a valóság felett, minden földi szennytől mentes valami: a mennyei beteljesedés”.

Kaszás Gábor