Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

61x85,5 cm
Olaj, vászon
Jelezve jobbra lent: Hollósy München

REPRODUKÁLVA
- Boros Judit: Hollósy Simon. Budapest, 2014. A belső címlapon és 7. kép


Amikor Hollósy Simon 1878 őszén testvérével beiratkozott a müncheni Akademie der Bildende Künste hallgatójának, talán még maga sem sejtette, hogy a bajor főváros milyen hosszú időre lesz majd új pátriája, de egy 1895-ben Réti Istvánnak Nagybányára írott levelében már végleges otthonának tekinti, olyannyira, hogy 1880-tól 17 évig haza sem látogatott. Ugyanakkor a Máramarosszigeten (ma: Sighetu-Marmaţiei, Románia) született, örmény származású festőművésznél kevés magyarabb érzelmű művészt lehet említeni müncheni kollégái közül, aki jobban szívén viselte volna a magyar, nemzeti karakterű művészet ügyét, és aki többet tett volna érte.
A későbbi nagybányai festőiskola ikonjává váló Hollósynak 1880-1895 közötti „akadémikus naturalizmus”-ként definiált korszakában született népi zsánerképei amellett, hogy az európai festészet élvonalába tartoztak, messze többet jelentenek a korban divatos és külsődleges hungarikumnál. Már példaképeinél, a paraszti életet naturalista képeken bemutató francia Jules Bastien-Lepage-nál, és a német Wilhelm von Leiblnél az igényes festésmód mellett legalább annyira fontosnak tartotta őszinteségüket, mely legitimálja téma és stílus egységét. Nézetei szerint művész csak közvetlen tapasztalatai alapján festhet, beleértve ebbe nemzeti hovatartozását is. A sajátosan magyar művészet eszméjéhez pedig nem elegendő csupán magyaros témákat választani, hanem a stílus segítségével kibontani ezek sajátos karakterét. Hollósy müncheni korszakának népéletképei tehát mind felfoghatóak egy ilyen magyar művészet felé tapogatózásnak.
A művészet mestersége iránti szakmai alázatból és akadémikus képzettségéből fakadóan ezt naturalista alapon képzelte el a Münchenben divatos „fényfestés” (Hellmalerei) eredményeinek továbbfejlesztésével. A pontos alakrajz és a természethűség iránti elkötelezettségére jellemző, hogy Bastien-Lepage stílusában is azt értékelte legtöbbre, amiben folytatta a nagy német reneszánsz festő és grafikus Hans Holbein egyszerre megtévesztő és festői valósághűségét. Ezt a formai igényességet várta el tanítványaitól is, miután 1886-ban megnyitotta szabadiskoláját.
[Hollósy Simon J.Bastien-Lepage-ról] „tökéletesítette azt az iskolát, amit Holbein kezdett meg”
(Hollósy levele K. Lippich Elekhez, München, 1894. dec. 5.)
Hollósy népi életképeit áttekintve (pl. Az ország bajai, 1883; A jó bor, 1884; Tengerihántás, 1885; Mulató társaság, 1888; Két tűz között (A hazai népéletből), 1891. stb.) szembetűnik, hogy nem él a témából önként adódó anekdotikus narrációval. Sokkal inkább egy jellegzetes állapotot, egy hangulatot, egy élethelyzetet ragadnak meg. Figyelemreméltó vonásuk még, hogy megannyi csendéletszerűen kidolgozott részletük ellenére kompozíciójuk rendkívül feszes, továbbá az, hogy festőjüket mennyire érdekelte a különböző anyagok, felületek eltérő fényhatások okozta változása az anyagszerűség megtartásával.


Jól példázza mindezt a most aukcióra kerülő impozáns festmény is. Egy tapasztott agyagfalú csárda félhomályos zugában a kecskelábú asztal mellett egy ifjú és egy deres hajú öreg borozgat, pipázgat. Ugyanazon fal melletti hosszú padon ülve egy fiatal menyecske, a csaplárné derül a magukba feledkezett kompánián. A gyorsan rövidülő tér és a berendezés gondos elhelyezése miatt tágasabbnak és kihaltabbnak tűnik a helyiség. A kompozíció tele van megkapó részletekkel. Az asztalhoz támaszkodik a brúgó, avagy kisbőgő, előtte az egyik támlás széken a hozzá tartozó vonó pihen egy süveg alatt, míg a másikra dobva egy cifraszűr. Az asztalon és a pad alatt üres üvegkancsók, karafinák, a fali polcra aggatva egy üveg és egy mázas kancsó, a polc tetején hever egy bőrszíjra fűzött kolomp, mellette üvegpohárban pár szál mezei virág és egy ládika. A kép jobb oldalán a lécekkel fedett kármentő, előtte hordóra állítva faggyúgyertya. A szegényes berendezést csupán néhány, ide-oda kifüggesztett holmi gazdagítja: néhány falra szegezett papírkép a borozók feje fölött, a menyecske mellett egy palatábla, rajta a fogyasztást jelző krétával írt számok, végül a lécekre erősítve pecsétes okirat, talán a csapszék engedélye. E tárgyak anyagszerűsége, plasztikus ábrázolása olyan bravúros festői technikáról tanúskodik, mely valóban méltó a Hollósy által eszményképnek tekintett Holbein és Dürer művészetéhez.
A festmény megfoghatatlan, de hangsúlyos szereplője még a fény. A kocsmát megvilágító fény forrása láthatatlan, feltehetően a néző felőli oldal kitárt ajtaján vagy ablakán beáradó napsütés. Ez a fényerő nem képes az egész szobát kivilágítani, csak középtájt érvényesül, a szélek felé elnyelődik a sötét sarkokban, a mennyezeti gerendák füstös hasábjai közt. Jelenlétét inkább úgy érzékeljük, ahogy a különböző anyagokról visszaverődik, legerősebben a lány világos ruháján, de elszórva az egész képen, ahogy megcsillan az üvegeken, a kolomp öblén, a gyertyán, földereng a papírlapokon, a szemetes padlón, a fából készült bútorokon, bőgőn meg a szűrön, és persze az arcok és kezek világos barnáján.
A kompozíciós rend szinte mértani precizitással jelöli ki az egyes motívumok helyét. A szerkezet alapvetően centrális, minden a központi figurák felé mutat, köréjük szervezett. Ezt szolgálják a közép felé világosodó fényviszonyok, valamint a mértéktartó színhasználat, mely az alakok körül gazdagodik. Szürke tónusok szegélye fogja körül a barnák széles skáláját, melyből kiragyog a mente és a bő szárú ing kékje, a fejkendő, a kötény virágmintájának és a mellény hímzésének pirosa, valamint a kancsó máza.
A jelenet átlátható, értelme első pillantásra könnyen megragadható. Az asztalra könyöklő férfiak önfeledten elmerülnek a borozás élvezetében, sem egymással, sem a csaplárnéval nem foglalkoznak. Pihen a bőgő is, mely minden bizonnyal hozzájuk tartozik a székre vetett holmikkal együtt. Nem hangos, vidám mulatozást látunk, de nem is kártyázós, adomázós kvaterkázást, hanem csöndes, melankolikus lamentálást. Pedig Hollósyt a kortársak egybehangzóan és kifejezetten mulatós, impulzív emberként írják le, aki maga is hegedült és csellózott. A lassú munkatempójú, sőt lusta mester estéit rendszeresen kollégái, tanítványai körében töltötte a Café Lohengrinben vagy valamelyik müncheni kocsmában élénk eszmecserébe, nótázásba merülve.
[Csók István Hollósyról] „Ó az a szurtos kocsma! Templom volt az, melynek Hollósy volt a papja.”
(Csók I.: Emlékezéseim, 1945.)


Ráadásul a csendesen borozgató, gondterhelt férfiak ábrázolása állandóan visszatérő motívuma Hollósynak (pl. Az ország bajai, 1883). A borivásnak ez a formája mindig önmagán túlmutató tevékenység, nem csupán a bor ízéről és a részegségről szól, hanem többek között búfelejtésről, vívódásról, eszmékről, emlékezésről. Mindez átélt élménye lehetett a szülőföldjét elhagyó, idegenbe szakadt, de erős hazafisággal bíró Hollósynak.
A bor és a borivás kultúrája nemcsak neki, hanem az egész magyarság számára mindig is kitűntetett jelentőséggel bírt. A 19. században hazánk az osztrák ellenállás dacára mind a szőlőtermesztés, mind a bortermelés tekintetében nagyhatalommá vált, Franciaország után Európa második legnagyobb bortermelő országa voltunk. A bor nemzeti értéknek számított, a borozás pedig nemzeti attitűd jele. A kocsmák, csapszékek, csárdák nemcsak az ivászatnak, hanem a társasági életnek is a terepei voltak, a robotmunka utáni röpke pihenés, a szabadidő, sőt szabadság megtestesítői. Míg a bordalok a kocsmázás derűsebb, dévajabb oldalát domborítják ki, addig a műköltészetben gyakran jelenik meg az ivó a zord külvilággal, a sorscsapásokkal szembeni menedék illúziójaként.
Petőfi Sándor: Kutyakaparó
(részlet)
„A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldőléstül erőtlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok űlés, hanem
Vénség miatt horpad.
[…]
Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivűl se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.”

(Pest, 1847. január)
Különösen a települések szélén fekvő csárdák kapcsolódtak össze hamar a betyárvilággal, s így hamar a nemzeti ellenállás szimbólumaivá váltak. A „sírva vígad a magyar” életérzésnek megfelelően a 19. századi képzőművészetben és költészetben még a duhaj mulatozás is betyáros virtuskodássá válik, de a csöndes borozgatás kiváltképp telítődik fojtott indulatokkal, kurucos haraggal, tehetetlenség miatti dühvel.



Vörösmarty Mihály: Fóti dal
(részlet)
„Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.”

(1842. október 5.)

Hollósy Simon festményének borozói az utolsó pohár bornál tartanak, körülöttük kiürült kancsók serege. Már nyugszik a bőgő is, csak a zenész és egy pásztor vagy betyár iddogál még az átmulatott éjszaka után felvirradó reggelen. Az ifjabbik férfi elmélyülten mered borára jelentőségteljes mozdulattal emelve poharát. Búcsú ez bortól, estétől, a múlttól és köszöntése az új napnak, egy derűsebb jövőnek. Hasonló hangulatok keríthették hatalmába Hollósy-t is a kép megfestésekor, 1887-ben, hiszen túl volt életének egy nehéz periódusán, kezdett kilábalni egzisztenciális nyomorából, és nagy reményekkel tekintett a jövőbe, mivel előző évben nyitotta meg szabadiskoláját. Azt azonban ekkor még ő maga sem gondolta volna, hogy nemcsak iskolája vív ki elismerést és népszerűséget, de iskolájának Nagybányára kihelyezett nyári tagozata révén ő maga és művészete is milyen hatalmas lendületet fog adni a modern magyar művészet kialakulásának.
Marosvölgyi Gábor