Kieselbach Gallery

50th autumn auction

42x36 cm
Akvarell, vászon
Jelezve a hátoldalon: Hantai S 71


JUHÁSZ FERENC: HANTAi SIMONNAK


„Nézésed csillagözön.
Hogy voltál: megköszönöm.
Pupillád hajnal-szirom,
szívedben világ-temető,
agyadban eszmélet-tető.
Hiányzol, testvérem, barátom: Simon.
Te hajnalom, te alkonyom."


JUHÁSZ FERENC: AKI A TEREMTÉS SZÍVÉRE HAJTJA A FEJÉT
(1973)
 
„Hantai Simon 1922-ben született, Bián. 1949 óta Franciaországban él. Nagy fölfedezője és bemutatója André Breton volt, 1953-ban. Hantai Simon korunk egyik legnagyobb festője. Azé a koré, amelyben élnünk rendeltetett, s amely nemcsak jelenét, de jövője idő-gömbjét is benövi lánggal, reménnyel, pusztulással és virágzással. Ez a lángelme, mert hiszen az, festő-lángelme, mint az emberlét legnagyobbjai: mindíg a Titkot keresi, gyötrődve, töprengve, szenvedve, jajtalanúl és magányosan. Könyvnyit tudnék írni sorsáról, gyötrelmeiről és műveiről. A művészetében kimutatkozó lét rejtelmeiről, homályáról és fényeiről, arról a gyűrtségeken növekedve táguló fényes repedésről, amelynek repedezettség-lángjaiba ha belenézünk: a Titkok Kapujáig látunk. Ha el nem vakúl szemünk, mint a napba-nézőnek. Együtt nőttünk Bián, testvéri mesterem volt ő. S azóta is, ha két ország állampolgárai vagyunk is, a szívünk közt épűlt aranyhídon egymáshoz-ballagunk létünk minden pillanatában. Hantai Simon mindent ért és tud a lét valóságából. Mégis azt kérdezte tőlem egy levelében: „mi korunk valósága”? Hantai Simon mindíg a rejtelmek barna ködébe nyúl zseniális kezével, eszmélkedése titok-finom tapogató-csápjaival. Mintha habzó, őrjöngő, fortyogva forrongó tengervízbe nyúlna lehajolván, kezével. Belenyúl szívünkbe, erkölcsiségünkbe és a világegyetembe. Mit keres, mit kutat fáradhatatlan-magányosan, lángban, egyedűl, döbbenten és tisztán? A Lét Szívét talán, a Végtelenül Dobogó és Felületén Eresen Remegve Gyűrődő Bársonyos Tiszta MindenségMozgatót, a Teremtés-Erő Lüktető ősközpontját, hogy Forró Bizalmára hajthassa, egy pillanatra akár, megnyugodni: okos, tiszta, gyötrödő, boldogtalan, magányos szép fejét.”
 
JUHÁSZ FERENC: HALOTTAK. HALÁL. HANTAi SIMON.
FALAK(RÉSZLET)
 
„Hiányzol. Nagyon hiányzol! Gyermekkorom, ifjúkorom, férfikorom gyötrődő, konok, hűtlen-hűsége s embertársa, Barátom, Simon, te biai sváb lángelme-festő-matematikus, te Bólyai János-agyú világegyetem-átfogalmazó, makacs és magányos rejtőzködés a titokban, Johann Sebastian Bach és Händel vándorgyász utóda mi lett veled, mióta utoljára megöleltelek, Párizsban, a Cité Université zöld irgalmába folyó kicsi utcában, a Rue Georges Braque műterem-házában, a viaszosvászonnal borított fehér asztalnál ülve, teázva, barna érett fügét és sárga, piheszőrös birsalmát rágicsálva, cigarettázva és vitázva kiabálva és körül a műterem-lakás falán az óriás kockarács rejtelem-képek és a piros, a sárga, a kék, a sváb-lila, a Grünewald-zöld erkölcsi gyötrelem-vázak, a magány erkölcs-magyarázat gyötrődés-csontváz-zászlói, a lét-sivárság elleni teremtő robbanás, az elmegyász világegyetem-kertjei, zord küzdelem lángjai, sejtelem függöny rácsozat-vidékek, teáztunk feleségeddel, Zsuzsával és feleségemmel Katival.
Mikor Zsuzsa elmondta telefonon, hogy meghaltál, hogy délutáni alvásodban meghaltál
Simon, módom már nem volt, hogy eltemesselek.
„Ott fekszik most Baudelaire mellett a Montparnasse temetőben, egy beton dobozban, egy kripta-sírban”, mondta Zsuzsa, de nincsen rajta föld, „nincs rajta főd”, ahogy asszonyod mondta, de én majd viszek rá „fődet”, ahogy Zsuzsa mondta, mert a halottat „főddel” kell betakarni. És itt ülök képeid, könyveid, leveleid, katalógusaid között és nem szól a telefon delenként vasárnap, lágy egyszerűséggel, halk tisztasággal: „Itt Simon, Ferenc!” És szólt a nagyharang.
Emlékszel Simon? De mit is kérdezek, mit is beszélek?
A holtaknak nincs emlékezete. A halottnak nincs emléke.”