Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

72,5 x 42,5
Ceruza, tus, vízfesték, fedőfesték, olaj, papír
J.n., hagyatéki bélyegzővel ellátva

Kiállítva: Gedő Ilka festőművész retrospektív kiállítása, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1980, 83. Kép - Gedő Ilka festőművész emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, 2004, 92. Kép

Reprodukálva
- Hajdu István - Bíró Dávid: Gedő Ilka művészete, oeuvre katalógus és dokumentumok, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 121. oldal (100. színes tábla)
- István Hajdu -Dávid Bíró: The Art of Ilka Gedő, Oeuvre Catalogue and Documents, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 121. oldal (100. színes tábla)
- Kolozsváry Marianna (közr.): Gedő Ilka festőművész kiállítása, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2004 5. oldal
- Szabó Júlia: A "valóság mezében". Gedő Ilka művészetéről, Új Művészet, 1993/ május, 12. oldal
- Géza Perneczky: In The Rose Garden The - Art of Ilka Gedő, The Hungarian Quarterly, 2004/ősz; a számban található Gedő Ilka-képmelléklet
sorozat 12. képe


Gedő Ilka az alaktanulmányok és az önportrék mestere, az addig szinte zsigeri ösztönösséggel, folyamatosan alkotó művész 1949-ben elbizonytalanodott. Kezeit megbéklyózta a beleköltözött kétely, hogy művészete, amit a látvány alapján teremt, lehet hogy korszerűtlen, túlhaladott. Festői válságának kiváltó oka az a szemlélet volt, mely az őt körülvevő baráti művésztársaságban uralkodott, miszerint a művészetnek nem a valóság bármely átírt módon való megjelenítése a feladata, hanem a transzcendentális vonatkozások jelképszerű megörökítése. Gedő egyelőre nem tudott megfelelni a Vajda Lajos életművét esztétikai etalonként zászlójára tűző - többek között Szabó Lajost, Bálint Endrét, Mándy Stefániát tömörítő - kör elvárásainak, s e társaságban lassan elveszítette a megragadás, ábrázolás örömét, s e szellemi kör tagjaként, egy feloldhatatlan ellentétben nem maradt más út számára, mint az önként vállalt "hallgatás".
Példátlanul hosszú, tizenöt évnyi tétlenség következett, vagy inkább erőgyűjtés, érés, hiszen, ha nem is alkotott, de belül mégis fejlődött benne a festő. Idegen nyelvű filozófiai műveket olvasott, lefordította és kijegyzetelte Goethe színtanát, a színek kölcsönhatásából kikísérletezte bonyolult színtáblázatait, melyekben megtalálta az állandóságot, az abc biztonságával bíró fogódzót.
Amikor 1964-ben újra festeni kezdett, már a perspektivikus látványt maga mögött tudta. Síkban rendezte el motívumait a vásznon, groteszk figurákat, de még inkább a véletlen kínálta, a tudat legmélyéről felszabaduló spontán firkákat, műtermében talált kusza rajzocskáit, melyeket "ősrajzoknak" nevezett el, s a témaválasztás terhétől feloldva, mániákus pontossággal másolva emelte azokat művészetének középpontjába. Még a számos művén felbukkanó virágalakzatokat is szigorúan művirágnak nevezte, hangsúlyozva azoknak a valóságtól különböző mivoltát. E tudattalan formaválasztáshoz kapcsolódó színhasználat viszont már nem csak hogy tudatos, hanem már-már filozofikusan tudományos volt. Bár a megsejtett, titkokat hordozó formák, a színfoltok kigondolt viszonyulásai, ködök, virágszirmok játékai látszólag teljesen járatlan utakat nyitottak meg művészetében, ez az új megjelenítés mégis szerves folytatása volt a korábbiaknak, hiszen Gedő Ilka ha változott is, önmaga maradt.
A megújulásban is megőrizte régi erényeit, pókháló finomságú vonalainak vibráló erejét, formáinak kecsességét, a szecessziós bájnak és a kifejezés expresszivitásának édes-keserű keverékét.
Gedő egyedi festészetében, az itt tárgyalt Puscsinói konyhaablak II. (1976) különleges helyet foglal el. A festő hosszú vajúdás után elindult egy úton, elvont formák közt a tudatalatti üzenetei felé. Itt azonban, mintha jó tíz évi munka után, Szovjetunió biztonságos távolából - az 1970-es években heteket töltött el férjével Puscsinóban - az itthoni szakmától és barátoktól rejtve tenne egy kacsintást a maga mögött hagyott egykori művészete felé.
E képén ismét a látványból kiindulva alkot, de természetesen az eredményt már új világának pamutködébe csomagolja. Mintha megvillantana maga számára egy másik utat, miszerint mi lett volna, ha régi művészetét megtartva hoz létre valami újat. Kevés ilyen jellegű műve létezik: talán csak e kép másik változata (Puscsinói konyhaablak II., 1976) és legutolsó önarcképei (Szalmakalapos önarckép, 1984; Kalapos önarckép, 1983), ahol - mint e képnél is - nem fél a témaválasztástól, nem bízza azt a tudatalatti ősrajzaira, hanem a régi örömmel ragadja meg a valóságot, a vékony vonalszövevényből formálódó enteriőrt, melyet tovább ékít szecessziós díszfátyolával, puha színeinek ködével. E munkáján festészetében szinte egyedülállóan ötvöződik, egymásba áttűnve, átderengve két jellegzetes korszaka. Régi ceruzarajzával formázza a látványt: az ablakpárkányt, a függönyt, dobozt, északi, apró szirmú virágcsokrot , mely már nem a képzelet szülte "művirág", hanem nagyon is valós. S a háttérben, az ablakon túl, az orosz égbolton a nap vakítóan szórja fehér fényeit.
E mézszínű harmóniában azonban, mint Gedő Ilkánál mindig, ott van valami rejtett vibrálás, hogy a látszólag mozdulatlan békében az embert lelke mélyén megérintse valami elfojtott, feszültséggel teli csehovi csend.