Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

57x79 cm
Olaj, vászon
Jelzés nélkül

A kép vakrámáján az 1915-16-os téli műcsarnoki kiállítás, valamint a Bizományi Áruház Vállalat cédulája.

Életműkatalógus-számok: Ferenczy Valér, 1934, kat. 122; Genthon István, 1963, kat. 282; Genthon István, 1979, kat. 293; MNG, 2011, kat. 315.

PROVENIENCIA
1934 és 1940 között Dr. Schmidek Tibor, majd Genthon István, Genthon Istvánné tulajdonában, később a Polgár-gyűjteményben.

KIÁLLÍTVA
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat téli kiállítása, Műcsarnok, Budapest, 1915–16. Kat. 26.
100. Festmény aukció. Bizományi Áruház Vállalat Rt., Budapest, 1997. november–december. (Kat. 171)

REPRODUKÁLVA
Genthon István: Ferenczy Károly. Budapest, 1963. (143. kép)
Genthon István: Ferenczy Károly. Budapest, 1979. (129. kép)
100. Festmény aukció. Katalógus. Bizományi Áruház Vállalat Rt., Budapest, 1997. 71. oldal.
Pogány Gábor: Aukciók – Mesterek. Budapest, 1998. 39. oldal.
Modern magyar festészet 1892–1919. Szerk.: Kieselbach Tamás. Budapest, 2003. (65. kép)
Modern Hungarian Painting 1892–1919. Szerk.: Kieselbach Tamás. Budapest, 2003. (65. kép)
Polgár – 50. Válogatás a Polgár-gyűjteményből. Szerk.: Polgár András – Schmidt Tünde. Pécs, 2006. 124. oldal.
Ferenczy. Ferenczy Károly (1862–1917) gyűjteményes kiállítása. Katalógus. Szerk.: Boros Judit, Plesznivy Edit. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2011. 269 és 369. oldal.

IRODALOM
Ferenczy Valér: Ferenczy Károly. Budapest, 1934.
Petrovics Elek: Ferenczy. Budapest, 1943.
Bernáth Aurél: A múzsa körül. Budapest, 1962. 32–36.
Genthon István: Ferenczy Károly. Budapest, 1963, 1979.
Ölel Carolus. Ferenczy Károly levelezése. Szerk.: Boros Judit, Kissné Budai Rita. Budapest, 2011.


„válogatottá teszi a pillanatot”

Kevés festőnk jellemrajza, külső és belső karaktere áll előttünk olyan pontosan, találó jelzőkkel körülírva, mint Ferenczy Károlyé. Képeit látva könnyen felidézhetjük fia, Valér elfogódott, finom árnyalatokkal teli szavait, de egykori kollégái, festők, művészettörténészek és kritikusok is feltűnő kedvvel időztek el alakjánál, ha képeinek stílusáról, értékéről esett szó. Minderre látszólag egyszerű a magyarázat: „Tökéletes az összhang egyénisége és művészete között” – írta róla Petrovics Elek, aki egyszerre volt gyűjtője, barátja és a Szépművészeti Múzeum igazgatójaként, számtalan művészeti cikk szerzőjeként egyik legelhivatottabb támogatója is. 1943-ban megjelent könyvében így írt arról a különleges kapcsolatról, mely képet és alkotóját, a művet és az embert összefűzte: „szemérmes tartózkodása, természettől való nemessége, végtelen komolysága szól hozzánk művészi munkájának érzelgést kerülő, az érzést is csak fátyolon át sejtető költészetéből, minden közönségest, olcsóságot és ügyeskedést megvető, végsőkig vitt tisztaságából.” Petrovics könyvének megjelenése előtt három évvel, 1940-ben látott napvilágot a Ferenczy alkotói ethoszát, nemes hagyományait továbbvivő festő, Bernáth Aurél írása, mely ritka érzékkel világította meg egyik legfőbb ideáljának emberi karakterét és műveinek utánozhatatlan kisugárzását: „Hűvösebb világ, rejtettebb, magasabb szférákban nyílt lélek, ahol nagyobb a csend, s ahol az ott élőtől is nagyobb csend kívántatik. Ferenczyben van valami a magányos erdei sétáló hallgatózásából. Olyan neszekre figyel, melyeket mások nem is érzékelnek, vagy csak úgy hallanak meg, ha már nagyon sokáig üldögéltek elmerülve egy páfrányos, mohás, lombfödte zugolyban. Nem közlékeny, de a szó, amit kimond, választékos és jelentékeny, s ami fő: kimeríti a tárgyat. Szavai tőmondatokká formálódnak, rossz hallásúak számára sokszor gőgös színezetűek. (…) Az ilyen szellemek látszólag nem tartják kezüket az élet ütőerén. Valahogy fölötte állnak. De munkáikban éppen ezért nagy egységet fognak át, szintetikusak megjelenítésben, tartalomban egyaránt.
A »napos oldal« örömei csak messziről csillognak ide, oldva, szinte akként, ahogy egy bál zajára az elmenő visszafülel.
Válogatott pillanatokat idéz fel inkább, illetve válogatottá teszi a pillanatot. Jelentőssé emel tárgyat, személyt s ezek kapcsolatát. Mélységesen ünnepélyes hangulatot varázsol, s azt szinte lombsusogással veszi körül.”

Az otthon csendélete

Ezt az „ünnepélyes hangulatot”, a „válogatottá tett pillanat” meghitt emelkedettségét érezzük a most bemutatott, Kalács és kék porcelán című festményen is. Ferenczy kivételes tehetsége révén néhány, látszólag véletlenül kiválasztott, kevés eszközzel karakterizált tárgy megfestésével is képes volt sokak által megcsodált otthonuk varázslatos hangulatát megidézni. „Gyönyörűen élnek” – írta a fiatal festőnő, Seidler Irma 1908-ban Lukács Györgynek, mikor elfogódott szavakkal számolt be a Ferenczy-családnál szerzett élményeiről: „Végtelenül jól érzem ott magamat. Az ő életük igazán nem közönséges, hanem egy végtelen gazdagságon felépített, nemes, melegen egyszerű valami, – egy magasabb létezési forma. (…) Remek, üde, szépségtől illatos levegőt lélegzik ott az ember.”
A számos Ferenczy-képen is feltűnő, barnás-vörös kasmírkendő hímzett mustrájával, lágyan kanyargó kalligrafikus díszítésével a kompozíció hangsúlyos elemévé nemesül. A festő felesége, Fialka Olga szenvedélyesen szerette és gyűjtötte a hímzett textíliákat, melyek férje festményein ugyanúgy „vándoroltak” át a magas művészet szférájába, mint Rippl-Rónai képein a Róma villa enteriőrjeiben hanyagul „elszórt”, harsogó színű szőttesek. Ferenczy csendéletének izgalmas rajzolatú, a domináns szív-motívummal érzelmes asszociációkra csábító terítőjén a családi együttlét idilli hangulatot árasztó rekvizitumai tűnnek fel: egy frissen kisült kalács és egy jellegzetes, kék mintájú porcelán teáskészlet néhány darabja. Tálcára helyezett fehér terítőn két csésze és egy kanna: két ember meghitt beszélgetésének, közösen elfogyasztott reggelijének egyszerű, de beszédes kísérői. Bár a kép készítésének éveiben, a modern festészet „szüzsé-ellenes” attitűdje okán a csendéleteken felbukkanó tárgyak már sokkal inkább a művész autonóm képépítésének, szerkesztő akaratának „lelketlen” alapanyagai, mégis e festmény láttán a néző önkéntelenül, sőt előzetes, racionális elhatározásával szembeszegülve „kénytelen” érzelmekkel telített történetet kanyarítani a kompozícióban feltűnő motívumok köré. Tudjuk, hogy amit látunk csupán szín, forma és ritmus, mégis orrunkban érezzük a lassan kihűlő kalács illatát, és szívünk szerint azonnal két kezünkbe fognánk a forró teával telt csészék tapintásra ingerlő, kerekded formáit. Ferenczy remekműve minden ízében tiszta, a formák és a szín magában való szépségét zengő festészet, mégis időtlen hangulat, megnemesítő érzelem rejtőzik az ábrázolt látvány felszíne mögött, mely ellenállhatatlanul rabul ejti a nézőt.

Az ihlető kép

Egy műgyűjtemény sokszor évtizedekig tartó felépülését tudatos lépések és szerencsés vagy éppen szerencsétlen véletlenek sorozata kíséri. Előfordul, hogy a tárgyak „csak úgy”, a kollekció létrehozójának akaratától szinte függetlenül, a körülmények váratlan fordulataként hullnak a gyűjtő ölébe, de sokszor a megszerzés látszólag spontán aktusa mögött komoly munka, vágyakozással töltött évek sejlenek fel. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a Kalács és kék porcelán két olyan ember tulajdonában is hosszú éveket töltött, akiknek életében Ferenczy művészete kitüntetett szerepet játszott. Schmidek Tibor a két világháború között a festő műveinek egyik legjelentősebb vásárlója volt, ahogy a róla szóló, 1929-ben megjelent cikk szerzője, Iván Ede írta: „Ez a legnagyobb Ferenczy-gyűjtemény a Szépművészeti Múzeum Ferenczy-anyaga után!” A festő közel húsz alkotását tartalmazó kollekcióból a most bemutatott kép Genthon Istvánhoz, a 20. század egyik legjelentősebb magyar művészettörténészéhez került. A Kalács és kék porcelán nemes szépsége és varázslatos hangulata minden bizonnyal jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Genthon megírja korszakos monográfiáját a lakásában őrzött mű szerzőjéről, Ferenczy Károlyról.

Molnos Péter