Belvedere Szalon

22. Művészeti aukció

Olaj, karton, 71 x 100,5 cm J.j.l.: Fényes Adolf Kiállítva: Fényes Adolf ujabb festményei, Ernst Múzeum, Budapest, 1912, Kat. sz.: 58 Reprodukálva: Nemes Galéria Évkönyv, (2002), 21. tábla Festőművészeink a korabeli sajtóban, (Orlikon, Budapest, 2005), 119. o. Szerepelt a BÁV 42. aukcióján (1977. május), 89. tétel Révész Emese tanulmányával

Őszinte meglepetéssel és csodálattal szemlélték a kortársak Fényes Adolf 1912-ben bemutatott új képeit az Ernst Múzeumban. Korábbi mozgalmas népéletképi témájú műveit csendéletek és enteriőrök váltották fel, az erős színkontrasztokban ragyogó plein-air művek ezüstös színharmóniáknak adták át helyüket. Fényes Adolf nevét az 1900-as évek elején komor, realista szemléletű szegényember-festészete tette ismertté a hazai műértők körében. 1904 körül palettája kivilágosodott, szolnoki városképeit és zsánereit ettől fogva fényteli, derűs impresszionizmus jellemezte. A napfényben oldott élénk színfoltok 1907-től mind inkább zárt, dekoratív formatömegekké rendeződtek, erőteljes kontrasztjuk tört színharmóniákká csitult. Egyfajta nyugodt elmélyülés, némi melankóliával vegyes tartózkodó elegancia jellemezte új műveit. “Íme elérkezett az emberi és művészi megnyugvásból fakadó, szinte már-már elvont objektivitáshoz, a mindent megértéshez és mindent tudáshoz” – jellemezte Fényes újfajta festői viszonyát tárgyaihoz Rózsa Miklós (Rózsa, 1912, 2.). Fényes a látvány meditatív megfigyelésére, elemző és lényegretörő leírására leginkább a csendélet és az enteriőr műfajaiban talált módot. A dolgok észrevétlenül változó, anyagban és színben megnyilatkozó “belső élete” a mindennapi tárgyak és terek látványában tárul fel képein. “Legtöbb képe csendélet és azok nagy része is, melynek témája más, tájkép, utczarészlet, interieur, tulajdonképpen mind csendéletszerű” – jegyezte meg Farkas Zoltán (Farkas, 1912, 889). Szemben a korábbi, a formákat síkszerű és pasztózus színfoltokká olvasztó művekkel, új képeinek tárgyait Fényes egyenletes, szórt fénybe helyezi, alig árnyékolt formáit ezüstös tónusfátyolba meríti. A szűrt, fehér fényben felderengő színakkordokat világos és erőteljes rajz helyezi feszes térszerkezetbe. Úgy csendéletein, mint enteriőrképein kedveli a látvány elemeinek kiegyensúlyozott, szimmetrikus elhelyezését. Festői eszközeinek nemes visszafogottsága, a látványelemek választékos rendezettsége az 1910-es évek végére Európa-szerte teret nyerő új klasszicizmus látásmódját előlegzik művein. A művészi megújulás forrását az évtized forulóján Fényes számára európai utazásai jelentették. 1908-ban Firenzében, 1910-ben Rómában és Velencében, 1911-ben Fontainebleau-ban és Münchenben járt. 1909-től festett enteriőrképei részben e külföldi élményekből táplálkoztak, de a téma hazatérve is foglalkoztatta. Épületbelsők, utazásaihoz kapcsolódóan kastélyenteriőrök, múzeumi kiállítótermek vagy templombelsők. E művek tágabb csoportjához tartozik a kastélybelsők köréből a Madame Maintenon szalonja Fontainebleau-ban (1911, MNG), a Hatvany-gyűjteményből a Fővárosi Képtárba került, 1913-ban készült Kiscelli kastély, a múzeumi enteriőrök csoportjából a Ház című folyóirat 1909-es évfolyamában reprodukált Palazzo Pitti, az 1912-re datált Múzeumbelső vagy a Müncheni Képtár Rubens terme. A templombelsők egy része itáliai épületeket ábrázol, mint a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, 1910-re datált Olasz templom belseje, más részük magyarországi, kis falusi templomok belső tereit jeleníti meg, mint az Ernst Múzeum katalógusában reprodukált Falusi templom vagy a BÁV 49. aukcióján szerepelt Templombelső. Az Ernst Múzeumban 1912-ben megrendezett kiállításán Fényes az olaszországi templomenteriőrök köréből a római Santa Maria Maggiore, Velencéből a San Pantaleone templom belső tereiről festett műveit állította ki. E tárlat képei között szerepelt a római Madonna del Popolo enteriőrje is. A Piazza del Popolon álló templomot IV. Sixtus pápa emeltette egy csodatévő Mária-kép tiszteletére 1472–1477 között. A korai reneszánsz architektúra díszítésében az itáliai művészet olyan jelesei működtek közre, mint Sebastiano del Piombo, Pinturicchio vagy Caravaggio. Az egykorú kritika elismerő szavakkal szólt a tárgyában puritán, de festői eszközeiben rendkívül kifinomult művekről: “Interieurjei szinte példát adnak arra, hogy kell a belső térség lelkét, levegőjét vászonra vinni. Itt már nem elég a színharmóniák megérzése, a rajztudás, a távlat törvényeinek ismerése, itt már távolba nyúló, nem máról holnapra keltezett kultúra kell. Falusi templomrészletei éppen olyan meggyőző módon ömlesztik magukból az intim környezetben átélt órák meghitt gyönyörűségeit, amilyen elegancia fénye árad ki egy francia kastély szalonjából vagy ódon ünnepiesség egyik régi olasz templom hajójának oszlopai mögül” – írta Bálint Aladár (Bálint, 1912, 308). Templomenteriőrjei a téma évszázados hagyományaihoz kapcsolódnak, hiszen e nemes egyszerűségű látványt a 17. századi németalföldi festők emelték a festői tárgyak körébe. A protestáns németalföldiek számára a templombelső a nehézkes allegorizálástól mentes, személyes közvetlenséggel átélt újfajta vallásos lelkiség jelképeként jelent meg. Ugyanakkor e tágas és fényteli termek ábrázolásai a perspektivikus térfogalmazás és a messzemenően naturális valósághűség mesterségbeli próbakövét is jelentették. Fényes templomterei – elődjeihez hasonlóan – pátoszmentesen közvetítik a megszentelt terek áhitatos csöndjét, színei nyomán a monumentális terek is meghitt, közvetlen hangulatot árasztanak. Itt bemutatott templombelsőjét csendéleteihez hasonlatos lapidáris egyszerűség, szimmetrikus térszerkezet és visszafogott színharmónia jellemzi. A korareneszánsz oszlopfejezetekkel koronázott pillérkötegek sora tágas és világos főhajón keresztül vezeti a szemlélőt a kupolanégyzetet követő oltárig. A szentélyig sikló térmélységet a fehér oszlopkötegek és a középkori sírkövekkel díszített márványpadlózat ritmusa tagolja. Architektúrájának gazdag fehér alaptónusait a bútorzat és a szentély meleg barnás árnyalatai kísérik. E meleg tónusú színösszhangban a perspektivikus enyészpont tájékán légiesen áttetsző kék színfolt csendül fel, épp a templomtér szakrális centrumában, az oltárépítmény középpontjában. R. E.