Belvedere Salon

22. Kunstauktion

Olaj, vászon, 50 x 40 cm J.b.f.: Czigány Rum Attila szakvéleményével

Czigány Dezső élete utolsó hét évében ismét Budapesten lakott és dolgozott. Feleségével együtt az Andrássy út közeli Lendvay utca egyik gyönyörű bérházában, Ferenczy Károly korábbi műteremlakását bérelték. 1930-ban költöztek haza a francia Rivieráról, mivel megélhetésüket itthon biztosabbnak érezték. Czigány első házasságából származó László fia és Jutka lánya ekkor már Párizsban éltek és csak szórványosan látogattak haza. Czigányék 1930 és 1937 között minden év nyarát Franciaországban töltötték, a visszatelepülés egyre vékonyodó reményével. Czigány életének talán legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb időszaka volt a Nizzában töltött fél évtized, mely idő alatt remekművek sorozatát alkotta meg. A hazatelepült festőművész nemhogy idilli, de mind vészterhesebb körülmények között, egy gazdasági világválság közepette próbált talpon maradni. A korszak egyik legprogresszívebb művészeti egyesületének, a Képzőművészek Új Társaságának tagjaként ugyan rendszeresen állított ki Budapesten, sőt, 1934 decemberében még reprezentatív gyűjteményes kiállítása is nyílt Fränkel József Mária Valéria utcai kiállító helyiségében, de eladásra alig került sor, mivel a képzőművészeti alkotások iránti érdeklődés megcsappant és egyre szűkülő kereslet mutatkozott ebben az időszakban. Czigány nyaranta még festette a közönség által leginkább kedvelt és gyönyörű provence-i tájképeit, de az itthon töltött hónapok során ismét egyre több komor hangvételű önarckép és portré került ki ecsetje alól. Elek Artúr a korszak egyik legkiválóbb műkritikusa 1933-ban a következőket jegyezte meg a Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon szereplő festőről: „Mint magános vándor és ritka vendég bukkanik fel a kiállításon a borongós Czigány Dezső. Magánosságra és elhagyatottságra legfeljebb Derkovits Gyula fogható hozzá, …” Mindemellett azonban ugyanebben az időszakban Czigány folytatta az egész életművén átívelő, remekbe szabott csendéleteinek sorozatát, melyek talán a legtöbbször késztették kritikusait Paul Cézanne művészetével való összehasonlításra. Talán Czigány számára a meghitt csendéleti tárgyakkal való szótlan beszéd és a festés közbeni elmélyült koncentráció jelentette azt a fajta kikapcsolódást, mely a szigorú önvizsgálattal és felfokozott idegállapottal együtt járó önarcképfestés kiváló ellenpontjaként szolgált. E csendéletek festése feltehetően hasonló állapotot eredményezett nála, mint kedvenc hangszerének, a mélyen búgó-zengő gordonkának a megszólaltatása. Az itt bemutatott és eddig lappangó csendélet puritán tárgykészlete, első ránézésre a több mint három évtizeddel korábbi, szinte még pályakezdő Czigánynak a Nyolcak tagjaként kiállított csendéleteit idézi. A vizeskancsót, gyümölcstálat és néhány narancsot ábrázoló mű festésmódja azonban egyértelműen mutat Czigány utolsó periódusára. A korábbiaktól eltérő, lényegesen oldottabb festésmód szinte kizárólag a művész utolsó éveire jellemző, a viszonylag pontos korszakolást segítő sajátosság. Kedves és Czigánytól szokatlan megoldás a vizeskancsónak a falon lévő tükörben avagy képüvegen történő felcsillantása és tükrözése, mely az ilymódon megkettőzött tárgy valóságértékének évszázados, a festészet történetében jelentős helyet elfoglaló és problémák garmadáját felvető hagyomány továbbélését és tiszteletét mutatja. R. A.