Belvedere Szalon

21. Művészeti aukció

Olaj, fa, 46 x 62 cm J.j.l.: Fest. Böhm Pál. München Hátoldalán kiállítási címkék Proveniencia: korábban a Georg Schäfer Sammlung Múzeum (Schweinfurt) gyűjteményében Révész Emese szakvéleményével

Tanulmány: Böhm Pál jellegzetes képviselője a magyar festészet azon „elveszett nemzedékének”, akiknek külföldön kibontakozott életműve jobbára ismeretlen maradt itthon. Böhm élete nagyobb részét Münchenben, a 19. századi Európa egyik legvirágzóbb művészeti centrumában töltötte. A hazai szűkös lehetőségekkel szemben az „Isar-parti Athén” biztos megélhetésben testet öltő sikert tartogatott egy festő-mesterember számára. A nagyváradi mérnök-családból indult ifjú hamar fölismerte, hogy a bajor főváros művészeti piacán az érvényesül, aki azonos színvonalon kiszolgálja a vásárlóközönség ízlését. Mivel a századvégen élénk kereslet mutatkozott a derűs, egzotikus népéletképek iránt, Böhm e téren kamatoztatta itthoni élményanyagát. 1871-től, müncheni letelepedésétől kezdve haláláig szinte kizárólag e tárgyban festette képeit, így idővel a magyar népélet valódi „specialistájaként” szerzett nevet magának. Így volt ez annak ellenére, hogy élete utolsó harminc évében már nem tért vissza szülőföldjére. (Bár műveit – ahogy az itt bemutatott képét is – következetesen magyarul szignálta.) Motívumait jobbára még az 1860-as években, alföldi utazásai során gyűjtötte, mikor vázlatok százait készítette az alföldi nép karakteres alakjairól, tárgyvilágáról. Ekkor alapozta meg nevezetes néprajzi gyűjteményét is, amelynek viseletei, használati tárgyai fő ihlető forrásai voltak a müncheni években. Élményei javarészt a Közép-Tisza vidékéről, Szolnok tájékáról származtak, abból a régióból, amelyet a magyar néprajz is a magyar népkarakter egyik leghitelesebb őrzőjeként tartott számon. (A tiszai halászat egyébként mint az egyik „ősfoglalkozás” szerepelt Herman Ottó milleniumi néprajzi falujában.) A vidék viseletét, a szolnoki vásárok vagy a környékbeli cigányok „festői” csoportjait a század közepétől Szolnokon dolgozó bécsi festők (köztük August von Pettenkoffen vagy Tina Blau) képei tették Európa-szerte közismertté. Böhm Pál müncheni műterme, udvarán felállított alföldi szekerével, hatalmas halászcsónakjával a város egyik látványossága volt. Ahogy festészete sem kívánt más nyújtani, mint az „egzotikus” alföldi népélet „színes-szélesvásznú” panorámáját, olyasmit ami a korszak világkiállításainak népszerű, viaszbábokkal berendezett skanzenjeit is sikerre vitte. Bevált munkamódszere szerint néprajzi „jelmeztárából” beöltöztetett „magyaros” karakterű bajor modelljeit humoros vagy idilli szituációkba állította be. Itt bemutatott képe is ezt a mintát követi. A joviális halász anekdotáit hallgató hamvasan bűbájos halászlányok együttesének színtere a németalföldi tájra emlékeztető Tisza-part. A magasfokú mesterségbeli tudással, aprólékos tárgyi hűséggel megfestett jelenet minden össztevője a helyén van: a karakterek egyértelműek, gesztusaik beszédesek, viseletük tetszetős, együttesüket férfias humor és nőies báj szövi át, a nyárutó cserjés folyóparti háttére pedig idilli színteret nyújt mindehhez. Az ilyen és ehhez hasonló kompozíciók egykorú megbecsülését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Böhm alföldi zsánereit Európa neves közgyűjteményei őrizték (köztük a königsbergi, kölni vagy manchesteri múzeum), míg más képei a bajor uralkodó és az orosz cár gyűjteményébe kerültek. Szemtanúk elbeszélése szerint Böhm halálakor a műteremben csupán egyetlen, befejezetlen festményt találták. A mester képeit ugyanis eleve megrendelésre készítette, azokat neves német és amerikai műkereskedők azonmód kiközvetítették azoknak a gyűjtőknek, akik efféle egzotikum után sóvárogtak. R. E.