Kisvilágok Antikvárium

Fair Partner ✔
A Kisvilágok Antikvárium júliusi árverése

Giovanni Andrea Bontempi (Perugia, 1624 - Brufa, 1705) kasztrált olasz énekes (castrato) és zeneszerző volt. Az aukcióra kínált könyv Bontempinek a Wesselényi-féle összeesküvésről szóló történelmi tárgyú munkája.
De vajon miért ír egy Drezdában, a szász választófejedelem udvarában élő, sikeres olasz castrato a birodalmi léptékben jelentéktelen magyar összeesküvésről egy tendenciózusan torzító, fabrikált történetekkel és pikareszk elemekkel teli „történettudományi” munkát?
Úgy tűnik, a szerző élete és a mű keletkezéstörténete alapján a könyv inkább Bontempi karrier-lehetőségeit volt hivatott egyengetni, mint sem történelmi munkaként az érdeklődőknek tárgyilagosan beszámolni.
Bontempi Rómában Virgilio Mazzocchi tanítványaként kiemelkedő zenésszé vált, és 1643-ban a velencei San Marco kápolnához csatlakozott kasztrált énekesként. 1650-ben I. János György (Drezda, 1585 – Drezda, 1656) szász választófejedelem meghívására zeneszerzőként és énekesként csatlakozott a fejedelem kápolnájához. 1657-ben az udvari kápolna alkáplánja lett, 1664-ben II. János György (Drezda, 1613 – Freiberg, 1680) udvari színházához került építészként és gépmesterként, majd a drezdai Komödienhaus inspektorává lépett elő. Három évvel később visszavonult, 1671-ig Olaszországban élt, ahol zeneszerzőként és íróként, de építészként is dolgozott. 1680-ban teljesen visszavonult, és haláláig a Perugia melletti birtokán élt.
Bontempi három operát, egy oratóriumot, egyéb egyházi zenét, illetve, zeneelméleti műveket is írt. Ő és karmestertársa, Marco Giuseppe Peranda (Macerata, 1625 - Drezda, 1675) voltak az első teljesen megőrzött német nyelvű opera („Dafne”) szerzői.
Bontempi korábban publikált már - énekesi és zeneszerzői tevékenységétől távol álló - építészeti és történeti munkát is, amelyek megkérdőjelezhető minőségűek voltak.
1672-es, öt könyvből álló műve a Wesselényi-összeesküvésről szól, a téma ugyanakkor - Drezdából nézve - meglehetősen helyi érdekű. Maga a címválasztás is erősen túlzó, mert azt sugallja, hogy egy egész ország keveredett felkelésbe, miközben a lázadás valójában a hazai arisztokraták egy elszigetelt körének rosszul szervezett vállalkozása volt. Munkája azonban tele van tendenciózus torzításokkal, fabrikált történetekkel és pikareszk elemekkel is.
Az első könyvben – amelyben például pontatlan a magyar királyok genealógiája ¬-, Montecuccoli (Modena, 1609 – Linz, 1680) hadjáratát kizárólag osztrák szemszögből tárgyalja, elítéli a magyar arisztokrata osztályt, amely folyamatosan megpróbálja becsapni királyát, I. Lipót császárt (Bécs, 1640 – Bécs, 1705). A magyar népet gonosznak mutatja be, amely minden alkalmat megragad, hogy az osztrák hadsereget bosszantsa, különösen azzal, hogy megtagadja a nekik járó ellátást. Bontempi a vasvári békét (1664) is egyoldalúan mutatja be.
A második könyvben is megmarad a gonosz és hálátlan magyar nép képe. Az összeesküvés 1666-os kialakulásának és az összeesküvők cselszövéseinek leírása erősen fiktív ízű. Emellett, a szerző semmit sem közöl az összeesküvés valódi céljáról, egyszerűen elbagatellizálja azt, és nem tájékoztat az események dinamikájáról sem, amely 1670 tavaszán a nyílt lázadáshoz vezetett. A lázadóknak tulajdonított mérgezési kísérletek, különféle összeesküvések, köztük a császári palota tervezett felgyújtása, már-már pikareszk elemeknek tűnnek, a fikcióig dramatizálva a történetet.
A harmadik és negyedik könyv a lázadás végső leverését írja le, amely során egyre inkább a bebörtönzött vezetők bűnössége kerül előtérbe. Bontempi ugyan beszámol az ártatlanságukat bizonyítani kívánó leveleikről, azonban úgy tűnik, minden okunk megvan megkérdőjelezni ezek hitelességét. A tartalom és a stílus, a gyakori retorikai és fikciós elemek nemcsak túlzóak, de egyes esetekben túlságosan is hasonlítanak egymásra, hogy ne idegen kézre gyanakodjunk.
Az ötödik könyv a perekkel és a kivégzésekkel foglalkozik, amely során a szerző érzelmesen kommentálja a halálraítéltek halálra várását, és a vádlottak hosszú, retorikai jellegű leveleit. A bűnbánó Nádasdy Ferenc (Csejte, 1623 – Bécs, 1671) nagyon hosszú, rendkívül költői hangvételűnek szánt, de valójában szánalmas és könnyes imája is minden bizonnyal a szerző kitalációja.
Adódik tehát a kérdés, hogy egy, a drezdai udvarban dolgozó olasz muzsikust mi késztetett arra, hogy egy ilyen művet alkosson egy tőle minden bizonnyal távoli és idegen témáról.
A könyv bevezetője szerint a „Historia” megírása olasz barátok kérésére történt, akik hallani akartak a szóban forgó lázadásról. Az események idején azonban maga Bontempi is Itáliában tartózkodott (csak a kivégzésekre tért vissza Németországba), ami nem tette volna lehetővé számára, hogy több információt gyűjtsön, mint maguk a barátai. Nehéz elképzelni, hogy Olaszországban ekkora érdeklődés övezett egy olyan esemény, amely európai viszonylatban marginális volt és átütő sikertelenséggel végződött.
Emellett, a könyv hangneme és a téma tárgyalásmódja is nyomravezető lehet. Joggal feltételezhetjük, hogy a művelt és intelligens Bontempi szándékosan tervezte meg ezt a hangsúlyozottan részrehajló művet. Az egész mű patetikus stílusa elárulja a mögötte álló operaírót, aki számára jelentős színházi lehetőségeket rejtene magában a munka, így az elsősorban zenész szerző vélhetően a császár kegyeit akarta elnyerni. A bécsi császári udvar kulturális életének ugyanis már a 17. században jól ismert "olaszosodása" vonzotta az itáliai zeneszerzőket, énekeseket, hangszereseket, de költőket és tudósokat is, akik ambiciózus elvárásokat támasztottak ezzel a környezettel szemben.
Mivel Bontempi I. Lipót császárt folyamatosan pozitív fényben mutatja be a felkelés kapcsán, a „Historia” inkább a szerző próbálkozása, hogy felkeltse a császár figyelmét egy bécsi állás reményében, pl. hogy a Habsburg-udvar kápolnamestere legyen.