Belvedere Salon

28th art auction

Olaj, karton, 25 x 29 cm J.b.l.: Ámos I. Hátoldalán tus vázlat Proveniencia: egykor Várkonyi Zoltán gyűjteményében

Aszalós Endre tanulmányával
Ez a kisméretű, de annál nagyobb színerejű festmény – mint a művész utolsó éveinek egyik gyöngyszeme – feleségét, Anna Margit festőművésznőt ábrázolja. A munkaszolgálatból való egyik rövid szabadságolása alatt készülhetett a mű Szentendrén, vagy a festő pesti szobájában. Az enteriőr szűk téri viszonylatai, az összezsúfolódó tárgyi kellékek: az ablak alatti piros könyv, a kompozíció jobbszélén egy állóóra házikójának kubusa és a főszereplő hirtelen rögzült, ijesztő mozdulatlansága azt a lelki feszültséget és félelmet tükrözi, ami a művészházaspár végzetes sorsa miatt alakult ki, az egyre erőteljesebbé váló hivatalos antiszemitizmus, teljes kiszolgáltatottságuk időszakában. Ez lehet a magyarázata az éles színdisszonanciát kiváltó vörösek, a fekete kontúrok összeütközéseinek. A formák is igen nyugtalanok; egyensúlyuk, stabilitásuk helyett bizonytalan elhelyezésük a domináló: labilitásuk összecseng a szituáció, az élethelyzet kilátástalanságával. A részletekben mutatkozó barnás-drapp kolorit sem oldja egységes tónussá – és megnyugtató enteriőr-látvánnyá – a megörökített és az időben kimerevített pillanatot. Ámos Imre kedvelt szimbolikus alakja és gyakori szereplője, az angyal is megjelenik felesége mögé felmagasodva. Ámos Imre művészetének szimbolikájában különböző szerepkörben jelentek meg az angyalok: az „Önarckép angyallal” a védelem, a segítés jelképe; „A Halál angyala” az elhunyt utolsó útját kíséri végig, mint az elmúlás allegóriája (mindkettő 1938-ból). A két évvel későbbi „Iszonyat”-ban az elrettentés, a „Sárga angyal”-ban a megbékélés, az odaadás, a szeretet szimbóluma (a fenti motivikus allegóriák: Haulisch Lenke: Ámos, Corvina, 1966, 19., 20., 30., 33. repr.-ók). Itt elemzésre kerülő festményünkön a végzet, a kegyetlen élet, az elkerülhetetlen és megsejtett sors groteszk, visszataszító figurájaként van jelen az emberi gonoszságot idéző szárnyas szellemlény. Ennyiben szerepeltette a festő előző korszakainak ikonográfiájából az itt is megidézett „angyali” lényt, de a munkaszolgálatban (a lágerekben) átélt szörnyű élményeit belesűrítette már-már jajkiáltásokká áthangolt, a viszontlátás örömét is rémült pillanattá torzító képi valóságba. Csakis ezzel az alkotáslélektani magyarázattal igazolhatjuk vissza ennek a kis olajfestménynek formai és színbeni disszonanciáit. Ámos Imre életművét torzóvá szűkítette hazai nemzettörténelmünk kegyetlen évtizede, teljesítménye azonban még így is festészetünk egyik legfőbb értéke, mint sorstársainak művészete: Farkas Istváné, Vadász Endréé vagy Klein Józsefé. Fennmaradt életműveik méltó helyet foglalnak el hazai kultúránkban, modern nemzeti festészetünkben. A. E.