Studio Antikvárium

37. könyvárverés

Kelt: [Budapest], 1926. Két levél, mérete: 292x201 mm, másfél beírt oldal.
A hét, egyenként négysoros strófából álló híres költemény szövege nyomtatásban először a költő „Az utolsó királysas” (Pápa, 1928.) című kötetének címadó verseként, majd „Emlék” (Magyar Élet, 1940.) című verseskötetének 104. oldalán jelent meg, majd később még számos gyűjteményes kötetben is.
Példányunk feltehetően a vers a költő által egy gyűjteményes kötet számára később leírt, tisztázati kézirata, erre utalhat a kézirat végén zárójelbe tett keletkezési évszám-megjelölés, valamint a javítások csekély száma is. A levelek jobb felső sarkában ceruzás 43. és 44. sorszám.
Erdélyi József negyedik kötetének címadó verse. A verseskötet nemcsak Erdélyi pályájának, hanem az új nemzedék történetének is sarokköve, megjelenése heves indulatokat váltott ki. Ignotus Pál a Nyugat hasábjain kritikát jelentet meg a kötetről, „A propos: Erdélyi József” címen, melyben hosszan taglalja, mit is jelent a jó vers, „amely úgy fészkelődik belénk, eleven testként eleven testbe, újra meg újra felbukkanó hangulatként, hogy még akkor sem vesztene intenzitásából, ha hirtelen, valami különös csoda folytán megszűnne minden hajlambéli és foglalkozásbéli érdeklődésünk irodalom, s irodalmi élet iránt.” Pontosan definiál, hogy aztán Erdélyi verseit kizárhassa a jó versek köréből, nem pusztán az általa megítélt értéktelenségük, hanem sokkal inkább a költemények által képviselt irodalmi-szellemi irány miatt. Ha a vers nem jó, akkor mondandója sem lehet igaz, sugallja kritikája. Erdélyit a Nyugat következő számában Tersánszky Józsi Jenő és a neves zenekritikus, Tóth Aladár, majd a Napkelet hasábjain Németh László is védelmébe vette: „Erdélyi József, akiből a malícia Bihari Jóskát is csinált, addig idézte áhítattal és merészséggel a dicsőséget, amíg megjelent neki. Gyalázat arra, aki irigyli tőle!”
Kifogástalan állapotú lapok.