Glenn Brown negyvenes évei közepén járó, csendes, nehezen oldódó férfi. Budapesten a Ludwig Múzeumban, az életművét bemutató kiállításon találkozunk. Finom szürke gyapjúzakóban érkezik, rövidre vágott ősz haja van és szemüveget hord – olyan, mintha az oxfordi egyetem könyvtárába menet zavarnám meg. Nem szeret interjút adni, fényképezni, filmezni egyáltalán nem is engedi magát. Többször elmondja, hogyha valami nem tetszik neki, arra nem fog válaszolni, biztosítom, hogy ez szíve joga, mialatt ő kurátorára néz, aki folyamatosan nyugtató pillantásokban füröszti.

Glenn Brown a kilencvenes évek közepén futott be, a Pesten látható kiállítás a Tate Liverpoolból és hollywoodi sztárok magángyűjteményeiből érkezett. Futurisztikus tájképei és vastag rétegekkel megfestett festmény-átiratai egyaránt népszerűek, de pontosabb úgy, hogy vagyonokért kelnek el árveréseken. Nehéz elkerülni a szóismétlést, de őt leginkább a festés maga érdekli. A művészettörténet ismert vagy a popkultúra bejáratott képeit használja kiindulópontnak. Sokan tartják tiszta giccsnek, amit csinál, de azt még ők is elismerik: festeni tud.

Reprodukciókon is, de pláne így élőben, a képek felülete szinte húsos, erotikus.

Ez ellen nem tiltakozom. Olajjal festek, annak már a fénye is bőrszerű, a konzisztenciája, az anyagszerűsége pedig ingerlő. Már-már tapintható.

Hogy választod ki a képeket, amikkel dolgozol, miért pont ezeket választod?

A műtermem tele van cetlizett könyvekkel, újságkivágásokkal, sokat utazom és nézelődöm múzeumokban, de ez nagyon lassú folyamat. Néha évekig pörgetek magamban képeket, mire kiderül a számomra, akarok-e kezdeni velük valamit.

Ilyenkor már pontosan tudod a végeredményt is?

Nem. Általában nem tudom, hol akarom végezni. Néha van bennem egy érzet, de az is inkább zenei, mint vizuális. Egy év, mire elkészül egy kép, közben változnak az alapszínei, sokféle metamorfózison esik át. Számítógépet is használok, szkennelek, nagyítok, torzítok – eljátszadozom magamban, de a képen aztán csak ecsettel dolgozom. Párhuzamosan többön is, ha csak egyet kéne néznem hónapokon át, azt nagyon unnám.

Meglepett, hogy ennyire befutottál?

Festeni magányos dolog. Menet közben nincsenek visszajelzések, kevés emberrel beszélek a képekről, a kiállításaimra se járok vissza-vissza, hogy szóba elegyedjek a nézőkkel. De szeretem lenyűgözni a közönségemet, erős érzéseket kiváltani belőlük, úgyhogy próbálok tetszetős munkákat csinálni. Nem populárisat, de mindenképpen érthetőt. Imádni nyilván egy szűk kör fogja csak, de remélhetőleg gyűlölni is. De ha azt látnám, hogy senki se szereti őket, mást festenék.

(...)

Folytatás.