A vilniusi Kortársművészeti Központ Litván művészet 2000--2010 című tárlata arra vállalkozik, hogy összefoglalja, elrendezze és értékelje az utóbbi tíz év helyi törekvésit. A projekt egy már megkezdett (művészet)történeti feldolgozás része. Célja, hogy újraírja, újraértelmezze a litván kortárs művészetet. A kiállítás előzménye a tíz éve megrendezett, az 1989--1999 közötti időszakot pásztázó és értékelő tárlat, mely elsősorban a régi átpolitizált és ideologizált művészetet állította szembe az új (szabad?) felfogással.

   Most a teoretikusan felkészült kurátorok (Linara Dovydaityte, Renata Dubinskaite, Julija Fomina, Virginija Januskeviciute, Valentinas Klimasauskas, Ula Tornau) egészen másként közelítettek az utóbbi évtized kortárs litván művészetéhez. Nem történetének el- és felmondására vállalkoztak, hanem egy lehetséges verzió bemutatására. Arra törekedtek, hogy azokat a művészi stratégiákat demonstrálják, amelyek jellemzően befolyásolták, megváltoztatták a litván művészetet, illetve a 2000-es évek elején új lendületet adtak neki.

A számokat tekintve nagylélegzetű és alapos a kiállítás: a termekben 70 művész, illetve művészcsoport több mint 100 alkotása látható. A kurátorok igen pontosan, alapos elméleti háttérrel alátámasztva öt nagyobb egységre tagolták és értelmezték a kortárs tendenciákat: kisajátítás, együttműködés, dokumentálás, fikció és intézménykritika voltak a hívószavak. Világos, tömör, okos katalógussal felszerelkezve indulhatunk el a kortárs litván művészet felfedezésére.

Az új, alternatív kiállítási stratégiával operáló intézményekre tett javaslatokat és részben már megvalósult projekteket kiáltványokkal, makettekkel vagy fotóval/videóval dokumentáló teremben szellemes elképzeléseket találhatunk az új médiumok lehetséges megnyilvánulásaira (Flash Institute). A biennálék és művészeti vásárok fojtogató légkörének felszabadítására (Alytus Biennale: Vigyázat! Politika!, 2007; Art Strike, 2009) és az alternatív kiállítóhelyekre (KultFlux). A hivatalos reprezentáció alapos és gyilkos humorú kritikáját adják Juozas Laivys Vilnius Európa Kulturális Fővárosa 2049 című animációs filmjének epizódjai. Laivysnak e szekcióban kiállított egyéb alkotásai (Kleopátra, 2005; Kiállítóterem, 2006; Országúti galéria, Vilnius--Kaunas, 2005) is friss, az összefüggéseket sokrétűen feltáró gondolatokról tesznek bizonyságot. (Bár az együttműködési stratégiákat külön szekcióba sorolták a kurátorok, a tárlaton valójában nincs éles határ az intézménykritika és a kollaboráció fogalmai között.)

A dokumentálás, kisajátítás és fikció egységébe lépve azonban a látogató hirtelen zavarba kerül. Míg a terem alegységeinek remekül fölépített indoklását olvassa (dokumentálás: antropológiai jegyzetek, archívum, önéletrajz, történeti kutatás; kisajátítás: radikális kisajátítás, azaz más művész ötletének újraértelmezése, átírása, illetve a tömegkultúra tárgyainak beemelése a művekbe), disszonanciát érzékel a fal- és katalógusszöveg, valamint a kiállított alkotások között. A koherens szövegben és a kiállítási egységekben is „lötyögnek” a képek, videók, installációk. Mintha a kurátorok fordítva, nem az alkotásokat végignézve, rendszerezve, értelmezve, interpretálva, hanem először a precíz elméleti vázat fölállítva láttak volna munkához. Utóbb rádöbbentek arra, hogy koncepciójuk alapján több száz négyzetmétert kell megtölteniük alkotásokkal, és kapkodó keresésbe kezdtek, mindent összehordtak, amit csak találtak. Az eredmény: vizuális rendetlenség. A termekben semmi sem érzékelhető a katalógusban kifejtett világos, megfontolt, okos koncepcióból. Sajnálatos módon a szöveg és a művek kioltják egymást.

Ez az ellentmondás viszont új nézői stratégiára sarkall: „vezető” nélkül saját magunk fedezzük föl a kortárs litván művészetet. A tanulság: a litván művészet vezető egyénisége a nemzetközileg is jól ismert Deimantas Narkevicius, akinek szinte minden kategóriában láthatók videói, és lokális és globális szinten egyaránt érvényes, korszerű, átgondolt és széles látókörű a mondanivalója.

   Narkevicius munkái mellett -- a zavaró installáció miatt is -- a háttérbe szorulnak a litván videoművészet egyéb alkotói. A kiállítási struktúra azt sugallja, hogy mind csak követői, utánzói a Narkevicius által képviselt iránynak. Pedig Audrius Novickas (VIP-séta Vilnius nevezetességeinél, 2002) vagy Egle Rakauskaite (Az én Amerikám, 2003) etűdjei hasonló erővel tárják fel a mai litván társadalom torzulásait. Ignas Krunglevicius Kihallgatás (2009) című videoinstallációja a szituáció kegyetlenségét és embertelenségét, a szándékolt félreértések sorozatát idézi meg. Darius Miksys a kiállítás több szekciójában is jelen van műveivel, a Kisajátítás stratégiáját reprezentáló teremben emblematikus és folyamatosan továbbépülő munkája látható (Paulo meggyőzése, 2009). Az interaktív mű alapötlete a zsidó hagyományból ered: a látogatóknak Vilnius utcáiról, épületeiből kell egy-egy követ magukkal hozniuk és elhelyezniük, közös emlékhelyet teremtve. A gesztus egyszerre utal a lerombolt, sírba került múltra és a városi tér folyamatos formálódásának mechanizmusát modellezve a szüntelen újjáépítésre, teremtésre. Minduagas Navakas a Kortársművészeti Központ ablakcseréiből visszamaradt hulladékából készített szobra az „újrahasznosítás” okán ugyancsak a Kisajátítás csoportba került, de a mű egyben egy új intézményi modell látványos elképzelése is.

A Litván művészet 2000--2010 kiállítás botlásai ellenére is fontos, katalógusa pedig modellértékű vállalkozás a kortársművészet legújabb vonulatainak lokális számbavételére és értelmezésére. (Megtekinthető december 19-ig.)

Uhl Gabriella