A hazai múzeumi intézményrendszerről szóló vitasorozatot kezdeményezett az AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége) magyar tagozata, amelyet a fennálló strukturális problémák, az egyre éleződő feszültségek indokoltak. Első alkalommal a három legnagyobb képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkező múzeum igazgatói kaptak meghívást, az intézményrendszer problémái ugyanis e három múzeum feszültségmezőjében jelentkeznek legmarkánsabban. A Szépművészeti Múzeum tevékenysége évek, átépítése hónapok óta nyilvános és informális, de nyugvópontra nem jutó kritika tárgya, a Nemzeti Galéria utóbbi negyedszázadának örökségéről és ellentmondásairól nem alakulhatott ki valódi vita, a Ludwig Múzeum költözése és új koncepciója pedig eddig általános következtetések és hosszabb távra érvényes megállapítások nélkül jelent meg a szakmai közvéleményben.
     Bevezetőjében Mélyi József kritikus Berlin és Bécs példájára hivatkozva egy átfogó rendezési terv hiányára, illetve szükségességére hívta fel a figyelmet, valamint a MÜPA épületébe tervezett új modern múzeum kapcsán lezajlott nyolc évvel ezelőtti vita ma is aktuális gondolatait idézte. Baán László, Bencsik Barnabás és Csák Ferenc nyilvános beszélgetéséből, amelyet Sasvári Edit és Mélyi József moderált, a legfontosabb, legjellemzőbb gondolatokat idézzük fel.
 

   A beszélgetés azzal a kérdéssel indult, hogyan valósul meg a magyar művészet nemzetközi kontextusban, a nemzetközi diskurzusrendszer relációjában történő bemutatása a három intézményben. Mindhárom vezető azzal kezdte válaszát, hogy a témával kapcsolatban kényelmes helyzetben van, ami arra enged következtetni, hogy intézményükben ezt a kérdést megoldottnak tekintik. Bencsik Barnabás a Ludwig Múzeum születésének történetét idézte fel, emlékeztetve az alapítók feltételére, miszerint az általuk ajándékozott, illetve letétbe helyezett nemzetközi kollekció kiegészítésére a magyar állam létrehoz egy kortársművészeti gyűjteményt. A Ludwig azóta is ezt az alapelvet követi, a nemzetközi és a lokális művészetet párhuzamosan mutatja be. Bencsik úgy véli, hogy a kedvező gazdasági helyzetnek köszönhető külföldi vásárlások eredményeként Közép-Európa és a tágabb régió művészete megfelelő súllyal van jelen az anyagban, s a múzeum jó úton halad afelé, hogy jelentősen lekörözze a környező országok kortársművészeti szcénáját.  
     Csák Ferenc a Galériában jelenleg látható Depero kiállításra és a nemzetközi kitekintés múltbéli -- meg nem nevezett -- jó példáira hivatkozott. Ugyanakkor elismerte, hogy a kérdéssel kapcsolatban hiányzik az egyértelmű középtávú stratégia, amelynek kialakításában az aktuális kultúrpolitika elvárásaira és igényeire szeretne támaszkodni. A konkrét lépéseket illetően egyrészt magyar művészek nagy életmű-kiállításainak megrendezésére gondol, másrészt nemzetközi együttműködéseket tart lehetségesnek (példaként az Európai Iskola és a COBRA-csoport közötti párhuzam feltérképezését említette). A nehézséget az okozza, hogy a Galéria nem tud megnyerni külföldi múzeumokat műtárgykölcsönzésre. A gyűjteménnyel kapcsolatban kiemelte: az intézmény az elmúlt nyolc évben csak pályázati forrásokból tudott vásárolni, illetve ajándékba kapott műveket, így a kollekció évente mindössze negyven-ötven műtárggyal, túlnyomó többségben hazai alkotásokkal gyarapodik.
      Baán László szerint ahhoz, hogy az állandó kiállításokon lehetőség legyen a magyar művészet kontextualizálására, azt az 1957-es döntést kellene megváltoztatni, amely a hazai múzeumokat nemzeti alapon, nem pedig korszakhatárok szerint osztotta meg. E nélkül csak a múzeumok által közösen létrehozott időszaki tárlatokkal lehetne a magyar művészetet európai relációban bemutatni, ám az együttműködésre nincs túl sok példa. Mivel a Szépművészeti és a Galéria összevonásával kapcsolatos korábbi javaslataira a közeg nem volt nyitott, jelenleg csak kisebb projektekben gondolkodik. Ezek egyike a Royal Academy of Art Szépművészetinek szóló meghívása Londonba, amelyet a múzeum megoszt a Galériával, így néhány magyar művészt, például Csontváryt a Szépművészeti gyűjteményének kontextusában állítanak majd ki.
  

A moderátor megismételte kérdését, hogy ki tud-e lépni a magyar művészet a nemzetközi diskurzusba vagy továbbra is belterjes marad. Bencsik az 1919-től 1989-ig tartó történelmi időszak politikai, társadalmi elszigeteltségét tette felelőssé a belterjességért. Elmondta, hogy ebben a hosszú időszakban a magyar képzőművészet egyfajta szubkultúraként létezett. Ezért sem a művészek, sem a művészeti szakemberek nem tudták a szcénát Európában képviselni. Csák a magántőkében látja a megoldás lehetséges kulcsát. Egyrészt abban reménykedik, hogy a tőkeerős magángalériák a külföldi vásárokon befuttatják a hazai művészetet, s az aukciósházakkal karöltve részben átvállalják, kiegészítik a múzeumi kompetenciát. Felvetette a magyar művészetet külföldön promotáló, magántőke által támogatott múzeumi kiállítások lehetőségét is. Baán szerint a magyar képzőművészet elsősorban az állami, kultúrpolitikai akarat, döntés és intézményi összefogás révén jelenhet meg láthatóbban a világban.
Sasvári Edit kérdése az intézmények kánonformáló szerepére, a nemzeti művészet és a modernizmus viszonyának átgondolására vonatkozott. Bencsik kifejtette: a kánonképzés nemcsak lokális összefüggésben, hanem globálisan is releváns kérdés. A tapasztalatok szerint ugyanis egyre tarthatatlanabbá válik, hogy a művészetről való gondolkodásnak a háború utáni évtizedekben nem volt része a hajdani szovjet blokk országainak művészeti diskurzusa. Nem lehet figyelmen kívül hagyni egy ilyen jelentős számú népességet reprezentáló kultúrát. Ennek következtében megindult a korábbi nemzetközi kánon újragondolása, revideálása, és újra feléledt az érdeklődés a kelet-európai művészet, ezen belül is elsősorban a hatvanas-hetvenes évek iránt. E kapcsolatfelvétel része például a Pompidou-központnak a volt szocialista országok művészeit megjelenítő, idén megrendezett, nagyszabású kiállítása. Az érdeklődés kielégítése elég nehéz, mert máig nem készültek el a fontos életműveket összefoglaló, lokális folyamatokat leíró publikációk, amelyek alapján a külföldi szakemberek tájékozódhatnának.
Baán úgy véli, a kánon lakmuszpapírként működik; nyitottsága összefügg az azt létrehozó kulturális elit újra való nyitottságával, változásra való hajlandóságával, az új energiák befogadásának képességével. Az a tény, hogy Magyarországon a kánon merevebb, zártabb, lassabban változik, a hazai elit állapotát tükrözi. Csák elérkezettnek látja az időt arra, hogy nyílt társadalmi diskurzus keretében rendezzék át a Nemzeti Galériának a jelenlegi formában a nyolcvanas évek óta szinte változatlan állandó kiállításait. A múzeum a következő három év központi feladatának tekinti az új stratégia megalkotását. Radikális változtatások nem várhatók, de az időszaki tárlatok számára fenntartott terekben kiegészítenék az állandó anyagot. Csák szeretné elérni, hogy széles körű párbeszéd induljon az állandó kiállítások átrendezéséről, a kérdés ne maradjon meg a múzeumi munkatársak belügyének. Azt is fontosnak tartja, hogy bizonyos társadalmi problémák, például az esélyegyenlőség témája megjelenjen az intézmény keretei között.
   

   A múzeumi kollekciók nagyobb léptékű bővülésének lehetőségeiről szólva Baán elmondta: a bécsi Albertina példáját követve elképzelhetőnek tartja, hogy a Szépművészeti anyaga pénzügyi források hiányában magángyűjtői hagyatékok, adományok révén gyarapodjon. A nemzetközi művészet gyűjtése 1920-tól az állami intézményekben, majd fokozatosan a magángyűjteményekben is gyakorlatilag megszűnt, így a múzeum XX. századi anyaga nem elég erős. „Megfelelő időben, kellő állami pénzekkel ellátva lehet jelentős vásárlásokat végrehajtani” -- összegezte a múlt tapasztalatait az igazgató, aki már egy ideje egy jelentős külföldi gyűjtő XX. századi nemzetközi anyagára pályázik azt a lehetőséget ajánlva, hogy a múzeumnak adományozott kollekció Budapesten egyben maradhatna és központi helyet kaphatna. A külföldön magánkézben lévő magyar művek megszerzése Baán szerint nem lesz probléma, mert a műpiaci árak alakulása miatt a magyar vonatkozású műtárgyak visszaáramlanak az országba, s a helyi érdekű magánkollekciók közvetítésével előbb-utóbb úgyis a múzeumba kerülnek majd.
Bencsik viszont felhívta a figyelmet: a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai művészete iránti fokozott szakmai érdeklődés azzal a következménnyel jár, hogy a nemzetközi kontextusban is értelmezhető művészek alkotásait nagy nyugat-európai múzeumok és céggyűjtemények -- például a Tate Modern, a Pompidou, illetve az Erste Bank -- kezdik vásárolni. Ezek a műtárgyak tehát elindultak kifelé az országból, a régióból, ezért egyre nehezebb autentikus művekhez jutni, és az árak gyorsan emelkednek. „Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor ezeket a műveket még meg lehet szerezni magyar közgyűjtemények számára. Ráadásul a Ludwig és a Nemzeti Galéria között megosztott erőforrások a hatékonyság rovására mennek” -- mondta Bencsik.
Csák emlékeztetett arra, hogy a kilencvenes évek első felében, a műtárgyak legutóbbi nagy újraelosztásának időszakában a magyar állam elszalasztotta a közgyűjtemények jelentős bővítésének lehetőségét. A múzeum ma már csak a letétekben, az adományokban, a társadalmi felelősségvállalás erejében reménykedhet. Az intézményvezető sajnálatosnak tartja, hogy a külföldi példákkal ellentétben a kortárs, de akár a klasszikus művészet gyűjtése, támogatása sem tud megfelelő presztízsre emelkedni Magyarországon.
       A lehetséges új utakról, az intézményrendszer fejlesztésének új irányairól szólva Baán kiemelte a fotográfia és a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményének fókuszba helyezését, amivel Bencsik is egyetértett. A Szépművészeti és a Ludwig egyaránt komolyan együttműködik a méltatlan körülmények között dolgozó kecskeméti kiállítóhellyel, amelynek remek kollekciója az utóbbi időben főként e két múzeum időszaki tárlatain jelenik meg Budapesten. Baán szükségesnek tartaná egy ikonikus épület felépítését a fővárosban a Fotográfiai Múzeum gyűjteménye, illetve a magyar fotográfia elhelyezésére, amely komoly vonzerőt jelenthetne Budapest számára. „A nemzetközi igény és nyitottság a fotográfia mint művészet iránt nyilvánvaló. A XX. századi fotográfiának azt a jelentős hagyatékát, amelyet a kecskeméti múzeum őriz, meg kell jeleníteni a köztudatban” -- erősítette meg a Ludwig Múzeum igazgatója.

Spengler Katalin