Elsőként ismerjük meg a lisztvjánkai Szent Miklós-templom különös sorsú gyűjteményét. A Bajkál-tó partjához közel található kegyhely alapítása csodához kötődik: Kszenofont Szibirjákov kereskedő hajótörést szenvedett a tavon, és Szent Miklóshoz, a tengeri utazók védőszentjéhez imádkozott. Megmenekülve hálából kápolnát építtetett, ahol elhelyezte Szent Miklós ikonját. Özvegye később nagyobb templomot alapított. A forradalom után a kommunista vallásellenes propaganda tragikus éveket hozott. A templom kincseit 1922-ben vitték el, a harangokat 1927-ben, majd 1938-ban végleg be is zárták. Épülete egy ideig üresen állt, majd munkásklub lett, azután halászok raktárhelyisége, és különböző műhelyek is működtek benne. 1945-ben visszaadták a hívőknek, ám hamarosan megint a bezárás fenyegette. Az ötvenes évek első felében vízi erőművet terveztek ide, az így megemelkedő vízszint pedig veszélyeztette volna a több mint százéves templomot, ezért le akarták bontani. Végül 1956-ban az egész épületet biztonságos helyre szállították, de a Bajkál-tó környékén a templomokat továbbra is lebontották. Lelkiismeretes és gondos emberek a lisztvjánkai Szent Miklós-templomba gyűjtötték az elpusztított templomok ikonjait, így lett menedéke, mintegy múzeuma a Bajkál-környéki ikonoknak, amelyek között több XVIII. századi darab is akad.
 

   A kelet-szibériai Talci faluban látható egy igazi pravoszláv ikonsarok, más néven szép sarok: ez a pravoszláv otthonokban rendszerint a legnagyobb szoba keleti sarkában lévő ikonokat tartó polcból kialakított házi oltár. Előtte a család tagjai közösen vagy egyedül imádkoznak, elmélkednek. Gyakran több generáció ikonjait is őrzik itt, de Krisztus ikonja szinte mindegyikben megtalálható. A vendégnek először mindig az ikonsarkot illett köszöntenie -- és csak azután a lakókat. Az ikonsarkot viaszgyertyákkal, terítőkkel, virágokkal díszítik. Talciban a kendő sajátos elhelyezése az ukrán ikondíszítésekre emlékeztet; Kelet-Szibériában meglepően sok ukrán ikonnal találkozhatunk. Még Szent Magyar Mózest ábrázoló kijevi ikon is található az Irkutszki Művészeti Múzeum gyűjteményében. (Szent Magyar Mózes a XI. század első felében élt, valószínűleg hazánkból került orosz földre. A sokat szenvedett, jámbor szent életének történetét a Kijevi Barlangkolostor Paterikonja -- az atyák életének leírása -- őrizte meg.) Hogyan kerülhetett ennyi ukrán ikon Kelet-Szibériába? Nemcsak a sok ukrán telepes és száműzött révén, hanem azért is, mert a XVIII. században Irkutszknak több ukrajnai származású püspöke volt: Innokentyij Kulcsickij, Innokentyij Nyerunovics, Szofronyij Kriszaljovszkij, Mihail Mitkevics és Venyiamin Bagrjanszkij.
A már említett Irkutszki Művészeti Múzeum egyik legértékesebb ikonja a Vlagyimiri Istenszülőt ábrázolja. Ennek eredeti ikonját, vagyis prototípusát hiteles írott források szerint 1136 körül hozták Konstantinápolyból a kijevi régióba. Az ikont, amely jelenleg Moszkvában látható, az orosz föld palladiumának, védőjének tekintették és tekintik ma is. A Vlagyimiri Istenszülő ikonja igen érzelmes, lírai karakterű, ilyen stílusú ikonok azonban a XII. század elején nem készülhettek. A forrásadat és a stílustörténet közötti ellentmondást Nyikolaj Pavlovics Kondakov -- és nyomában mások is -- azzal oldották föl, hogy az írott forrásban említett eredeti ikon a XIII. század elején elpusztult, hiszen városvédő ikon volt, és a harcokba is elvitték. Az eredeti ikonról nem sokkal megsemmisülése előtt készülhetett egy érzelmes megfogalmazású másolat, ez látható ma Moszkvában. Ezt a datálást a mai kutatók közül nagyon kevesen fogadják el. Az is elképzelhető, hogy egyeseket -- bizonyos nemzeti elfogultságból -- befolyásol az ikon palladiumszerepe, ezért Kondakov és követői véleményét meg sem említik, noha azt érdemes lenne fontolóra venni.
    Az Istenszülő Vlagyimiri ikonja kutatásához -- más szemléletű elfogultságból -- tragikus történet is kapcsolódik. A harmincas években a kommunista vallásellenes szemlélet egyre nehezebbé tette az ikonokról való publikálást. Alekszandr Ivanovics Anyiszimov (1874--1937), az egyik legkiválóbb ikonkutató az Istenszülő Vlagyimiri ikonjáról írott kitűnő tanulmányát sehol sem tudta közzétenni, így azt -- vesztére -- Prágába küldte, ahol a Kondakov-kör 1928-ban publikálta. Ettől kezdve a tudósra hatalmas nyomás nehezedett, minden munkahelyéről eltávolították, majd 1930. október 7-én letartóztatták, és tízéves szabadságvesztésre ítélték. Az északi Szoloveckije-szigetekre vitték, ahol 1937. szeptember 2-án kivégezték.
Az Istenszülő Vlagyimiri ikonjának az Irkutszki Művészeti Múzeumban őrzött másolatán a főbb ikonográfiai jellegzetességek jól megfigyelhetők: Szűz Mária a jobbjában tartja egész alakban ábrázolt gyermekét, a kis Jézus átöleli anyját, arcuk összeér. Az anya--gyermek szeretet e megkapó kifejezése szimbolikusan a megtestesülésre is utal, az égi és a földi világ egyesülésére. Érdekes apróság, hogy a kis Jézus bal lábát talppal fordítja a néző felé. A szibériai ikonfestő érzékletesen jelenítette meg az Istenszülő Vlagyimiri ikonjának hagyományos alapgondolatát; különlegességnek tekinthető a háttérben látható gomolygó felhők ábrázolása, és az, hogy mindkét személy keleties arcú, mandulaformájú szemekkel -- a Bajkál-tó vidékén élő burját-mongolokat juttathatják eszünkbe.
   XVIII. századi orosz mester festette az Irkutszki Művészeti Múzeum egyik Szent Miklós-ikonját, amelynek az a különlegessége, hogy igen magas dombormű. Ez azért szokatlan, mert az ikonnak az ősi hagyományok szerint mindig sík felületűnek, elvontnak kell lennie, hogy így érzékeltesse a transzcendentális értékeket. A körplasztika vagy a magas dombormű viszont -- a pravoszláv hívő számára -- túlságosan anyagszerű, sőt a középkorban még a bálványimádás veszélyeit is látták benne. Ezt az értékes darabot Ju. A. Nozsikov ajándékozta 1997-ben a múzeumnak.
Kiemelkedő az Irkutszki Művészeti Múzeum fémikon-gyűjteménye is. Ezeket a különleges ikonokat rézötvözetből öntötték és gyakran sokszínű zománccal díszítették. Az óhitűek (ószertartásúak, szakadárok) megjelenésével a fémikonok a XVII. század vége felé kezdtek nagyobb számban elterjedni. Az óhitűek szigorúan ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz, s az öntvény biztosabban megőrzi ezeket, mint a festett ikon. Bár a pravoszláv egyház kezdetben tiltotta a fémikonok használatát, de azok egyre növekvő népszerűsége miatt végül is engedélyezte a használatukat a házi ájtatosság körében. Irkutszk és környéke nemcsak a dekabristák -- és később a szovjetellenességgel vádolt emberek milliói -- tragikus lakhelye lett, hanem még korábban óhitűek is eljutottak ide, hiszen a központi hatalom őket is üldözte. Sokan menekültek a birodalom peremvidékeire: a Baltikumba, északra és Szibériába. Így alakulhatott ki Szibériában a fémikon-készítő műhelyek egész sora, és számos jelentős fémikon-gyűjtemény.
    Az Irkutszki Művészeti Múzeum nagyméretű rézöntvény keresztjén nemcsak a megfeszített Krisztust láthatjuk a siratókkal, hanem az úgynevezett ünnepikonokat is, vagyis Jézus életének jeleneteit. Legfölül szeráfok egész sora védi a keresztet. Különös formája miatt az ilyen típusú keresztet az oroszok népies elnevezéssel egyszerűen lapátkának mondják.
Érdekesség, hogy már az első szibériai óhitűek között is említettek olyat, akinek magyar neve volt. A nyugat-szibériai dalmatovói kolostor egy ismeretlen szerzetesének a XVII. század utolsó negyedében készült írásában arról van szó, hogy Nyugat-Szibériában már öntöttek rézkereszteket. Ebben a munkájában a szerző megemlít egy tyumenyi óhitűt, neve Avraamij Vengerszkij, vagyis Magyar Ábrahám.

Ruzsa György