Azok szerint, akik sokat köszönhettek neki, a támogatás, a kritika és nem utolsósorban a barátság volt Pierre Loeb (1897--1964), a XX. század közepén működött párizsi galerista legfőbb erénye. „Tudta, hogyan támogasson valakit, ugyanakkor tudott kritizálni is. Az ő rendkívüli szeme felismerte a legkisebb egyensúlytalanságot a képen, és ugyanazon objektív módon vizsgálta egy fiatal festő képét, mint egy híres művész munkáját” -- emlékezett vissza Paul Kallos, azaz Kallós Pál festő arra az emberre, aki az elsők között fedezte fel művei értékét és támogatta pályája kezdetén, amikor 25 évesen galériájának művésze lett.
    A Galerie Pierre 1924-ben nyílt meg Jules Pascin kiállításával, és hamarosan Párizs egyik irányadó modern művészeti „társaságává”, az úgynevezett „Pierre-istálló”-vá avanzsált. A névadó legendás érzékkel rendelkezett a művészek kiválasztásában és felkarolásában, hiszen többen az ő Rue Bonaparte 13.-ban, majd 1926-tól a Rue des Beaux-Arts 2. alatt lévő galériájában kaptak először lehetőséget, hogy bemutathassák később világhírűvé vált alkotásaikat. Sok nagy név köthető tehát a galéria sok évtizedes működéséhez, a művészek névsora olyan hosszú, hogy felsorolásuk csak nagyobb összefoglalások feladata lehet.

  

   Egyéni kiállítása volt a Galerie Pierre-ben többek közt a következőknek: Miró, Dufy, Picasso, Matisse, Hélion, Calder, Pevsner, Balthus, Brauner, Paalen, Kandinszkij, Gonzales, Braque, Michaux, Laurens, Lam, Artaud, Vieira da Silva. A sokak szemében „költőként” aposztrofált Pierre Loeb megnyerő személyisége és csalhatatlan ízlése következtében kiállítóhelyiségében majd az összes jelentős Franciaországban élő művész munkáit kiállíthatta. Barátai szerint Loeb személye és galériája azért érdemli meg, hogy a modern párizsi művészet egyik fontos tényezőjeként tartsák számon, mert számos művésznek adott elsőként bemutatkozási lehetőséget -- így például Mirónak és a szürrealistáknak 1925-ben vagy a COBRA csoportnak 1951-ben. Miró, aki egyike volt Loeb kiemelten foglalkoztatott művészeinek összesen tizenegyszer állított ki nála a hosszú évek során.
Loeb ízlése, így a Galerie Pierre profilja is heterogén képet mutatott, ám ez pozitívan hatott a galéria megítélésére. A galériás képzeletbeli értékmércéje a legújabb irányzatok felé hajlott, de elkötelezett híve volt az elmúlt művészeti korszakok és a legkülönbözőbb kulturális tradíciók modern szemléletű értékelésének. Munkássága egyik célját a kortárs művészek integrálása jelentette az európai tradícióba. E felfogás eredménye volt a szürrealisták első kiállítása, Braque fauves-tájképeinek és Matisse bronzszobrainak bemutatása is.
    A galéria működésének első felében -- amely 1941-ig, a Loeb család négyéves kubai emigrációjáig tartott -- a tulajdonos érdeklődésének fókuszában a szürrealizmushoz kötődő művészek álltak. Nála azonban ez nem jelentett didaktikus kizárólagosságot, így az ebben a periódusban bemutatott magyar származású művészek munkái sem tartoztak az említett stílustendenciához.
Az 1925-ben Párizsba visszatelepedő Czóbel Béla volt az első magyar, aki lehetőséget kapott a Galerie Pierre-ben való bemutatkozásra. Nem túlzás feltételeznünk, hogy ezt az alkalmat kihasználva erősíthette meg kapcsolatait a Loebhöz közel álló befolyásos művészek és gyűjtők köreiben. A „Loeb-istálló” történetének első periódusában, 1935 áprilisában volt megtekinthető a Réth Alfréd kubista korszakából, illetve legújabb munkáiból rendezett válogatás is. Ugyanebben az évben André Kertész első feleségének fotóit tartotta Loeb bemutatásra érdemesnek. Klein Rózsit, ismertebb nevén Rogi Andrét elsősorban kortárs művészekről készített jellegzetes portréi tették híressé (akárcsak a galériatulajdonos leányát, Denise Colombe-ot, aki 1957-ben mutatta be ugyanitt festőkről és szobrászokról készített felvételeit).
   Sigismond Kolos-vary, azaz az erdélyi születésű festő, Kolozsvári Zsigmond -- aki a húszas évek második felében, a francia fővárosban letelepedő magyar művészek baráti társaságának oszlopos tagja volt -- reklámgrafikai munkáinak köszönhetően a szerencsésebb anyagi helyzetben levő emigráns alkotók közé tartozott. A Galerie Pierre-ben rendezett 1935-ös tárlata előtt már olyan népszerű helyeken mutathatta be expresszionizmussal, drámai zaklatottsággal áthatott vásznait, mint a Galerie Bonaparte vagy a Modigliani egykori modellje, Hélene Povolozky tulajdonában lévő Galerie Povolozky. Loebnél spanyolországi utazása inspirációja nyomán született műveit állította ki.
   Pierre Loeb nemcsak tárlatokat rendezett, hanem publikációkkal is hozzájárult művészei értékeléséhez és ismertté tételéhez, sőt 1945-ben egy könyve is megjelent Voyages a travers la Peinture (Utazások a festészetben) címmel. Barátja, a görög származású ókorkutató, Christian Zervos által szerkesztett Cahiers d’Art folyóirat 1945-ös számába például a magyar Anton Prinner munkáival történt első találkozásáról írt személyes hangvételű cikket (Pourquoi Prinner? -- Miért Prinner?). Soraiban nem rejtette el csodálatát, amelyet a művész szokatlan, kortársaitól oly eltérő stílusú művei iránt érzett.
Párizs galériáiban az absztrakt művészet kapta a legnagyobb figyelmet, és e tekintetben a Galerie Pierre sem volt kivétel. Hogy miért irányította közönsége figyelmét a misztikus, archaizálással áthatott, figuratív műveket alkotó Prinnerre, annak lehetséges okai között Loeb régi civilizációk (tolték, küklád, sumer) és különösen a primitivizmus iránti rajongása kereshető. Ez az érdeklődés a korszakban ugyan általánosnak mondható, az a tény azonban, hogy az akkoriban már főleg festményekre specializálódott galéria 1962-ben külön kiállítást szentelt a „primitív” művészetnek (Art Primitif), már nem nevezhető hétköznapinak. Loeb a modernizmust a primitív művészettel összefüggésben láttatja, és vallja, hogy mivel az európai művész évszázadokon át a „formával volt elfoglalva”, elvesztette a misztikumot és az „élő mű” -- vagy ahogy Herbert Read mondaná: a „vitális mű” -- alkotásához szükséges hitelességet. Ezért igyekezett olyan művészeket maga köré gyűjteni, akik pótolni akarták ezt a „hiányt”, akik be akarták hozni a „lemaradást”. Ezek közé tartozott -- többek között -- Prinner, Wifredo Lam és Picasso. Prinner egyéni kiállításának megnyitója 1945. november 21-én egyben a Galerie Pierre újranyitását is jelentette, mivel a tulajdonos ebben az évben térhetett haza a német megszállás miatt maga választotta „száműzetéséből”.
    A háború utáni időszakban Loeb főképpen az absztrakt festészetre koncentrált, a Rue des Beaux-Arts-on működő galéria falain a már említett COBRA csoport kiállítása mellett -- csak a leghíresebbeket említve -- Vieira da Silva, Camille Bryen, Zao Wou-Ki, Paalen, Riopelle, Bernard Dufour műveit láthatta a párizsi közönség. A Galerie Pierre tehát megkezdte történetének második virágkorát, amelynek során ismét számos magyar származású művész kapott bemutatkozási lehetőséget.
Az egyediséget minden stíluskövető bravúrnál nagyobbra értékelő ízlés -- amellyel Loeb háttérbe tudta szorítani a „divatot” -- megengedte, hogy egy népszerű alkotó után akár egy teljesen ismeretlen, pályája elején járó művészt állítson ki. Az évek előrehaladtával ez a tendencia csak erősödött: az ötvenes évek második felétől egészen haláláig néhány fiatal művész útjának egyengetése volt a legfőbb érdeme. Ebben az időszakban, 1958-ban rendezett Szenes Árpádnak is kiállítást. A művész feleségével, Vieira da Silvával Loeb szűkebb baráti köréhez tartozott. Palettáján a színek ekkoriban váltak egyre világosabbá, a halvány síkok, a lassuló ritmusok egyre kevésbé emlékeztetnek a természetből merített inspiráció valóságelemeire.
De térjünk vissza az újabb generációhoz, Loeb „fiataljai”-hoz, akik csoportjába Kallós Pál (Paul Kallos), Fehér György (Georges Feher) és Loeb második felesége, Vajtó Ágota (Agathe Vaito) tartozott. Ők együtt 1956-ban a Galerie Art Vivant-ban állítottak ki. A két férfi -- egykori iskolatársak és barátok -- körülbelül egy időben, 1948 után hagyta el Magyarországot, és az ötvenes évek közepén telepedett le Párizsban. Fehér György az ötvenes évek második feléig még absztrakt festményeket készített, Vajtó Ágota pedig geometrikus, egyben szürrealista kompozícióval ekkoriban keltette fel a kritika figyelmét. A két festő és jó barát együtt szerepelt Loeb galériájában az Huit peintres de trente ans (Nyolc harmincéves festő) című kiállításon. Vajtó festészete az ötvenes évek végére a figurativitás, az impresszionisztikus, lírai tájábrázolások felé fordult. A Galerie Pierre-ben két egyéni tárlata volt: 1961-ben és a galéria fennállásának utolsó évében, 1963-ban.
     A galéria második korszakának felfedezettjei közé tartozott Kallós Pál, akit Loeb olyan sokra tartott, hogy 1955 és 1963 között öt egyéni kiállítást is rendezett neki. A művész e periódusban készült vásznainak jellemzője a fényhez való sajátos viszony: a festékfoltok olykor plasztikus, máskor fényben feloldódó hatást keltő, különlegesen változó anyagisága. Személyes, érzékeny víziói gyakran egyfajta transzcendens minőséget kívánnak megjeleníteni. (Kallós Pál műveiből idén április és június eleje között három helyszínen rendeztek retrospektív kiállítást Párizsban.)
Pierre Loeb érdemeit szinte lehetetlen néhány szóban összefoglalni. Munkásságának, a Galerie Pierre tárlatainak művészettörténeti jelentősége vitathatatlan. A mi szempontunkból pedig külön köszönet illeti azért, hogy a francia főváros magyar művészeinek oly sok lehetőséget adott bemutatkozni abban a galériában, amelynek falai között szerepelni még a leghíresebb művészek számára is megtiszteltetés volt.

Pócs Veronika