Talking Galleries címmel első ízben rendeztek konferenciát kereskedelmi galériák vezetőinek Barcelonában. A rendezvényen több mint 200 vendég – köztük 150 galériatulajdonos – vett részt 20 különböző országból. A legtöbben Spanyolországból érkeztek, de a nyugat-európaiak mellett jelen volt amerikai, brazil, indiai, dél-afrikai, szerb, román, ciprusi és magyar delegált is – e sorok szerzője a Kortárs Galériák Egyesületének képviseletében vett részt a konferencián. Az előadók között felszólalt galériaigazgató, közgazdász, újságíró, kurátor, műgyűjtő, kritikus és múzeumigazgató, az eseménynek a MACBA kortársművészeti múzeum adott otthont.
A szimpózium legaktuálisabb témáiként szó esett a kortárs galériák új szerepéről a változó műtárgypiacon, a művészeti vásárok jövőjéről, a művészeti világ globalizációjáról, valamint a gazdasági válság és az internet piacra gyakorolt hatásáról. De terítékre kerültek olyan kérdések is, mint például a művész, a gyűjtő és a galériás kapcsolata vagy a galériatulajdonosok gyűjteményépítése. A jelenlegi helyzet feltérképezése és megvitatása mellett a panelbeszélgetések során az előadók és a résztvevők jövőbeli stratégiákat is megkíséreltek felvázolni.
    Az ötletgazda Lluciá Homs korábban maga is galériatulajdonos és vásárszervező volt, jelenleg a konferenciát rendező La Fabrica nevű barcelonai kulturális projekteket menedzselő cég munkatársa. A rendezvény partnerének sikerült megnyernie a zömmel nyugat-európai egyesületeken keresztül több mint 2000 galériát képviselő Federation of European Galleries Associationt (FEAGA – Európai Művészeti Galériák Szövetsége), amelynek egyetlen kelet-közép-európai szervezetként a magyar Kortárs Galériák Egyesülete is tagja (a szerző ennek képviseletében vett részt a szimpóziumon).
A jelenlegi műtárgypiaci helyzetet a brit Georgina Adam, a Financial Times és az Art Newspaper szakújságírója összegezte. A legfrissebb adatok szerint a világon több mint 400 ezer műkereskedő működik, de a globális piac tavalyi 22 milliárd eurós forgalmának több mint a felét a galériák kevesebb mint 2–5 százaléka bonyolította. A kisebb galériák tevékenysége mindenütt küzdelmes, és a hangjukat is nehezebben hallathatják, mint az aukciósházak és a megagalériák. Az angol terminológia alapján a „mega” vagy „branded” dealernek nevezett galériákról – ilyen a Gagosian, a Pace vagy a Hauser & Wirth – sok szó esett a konferencián, amelynek résztvevői nagyrészt a kisebb, feltörekvő szegmensből kerültek ki. Az előadók – mint például a New York-i Casey Kaplan, a zürichi Victor Gisler vagy a Berlinben és Stockholmban is működő Claes Nordenhake – zöme közepes méretű, „mainstream” galériát képviselt.
Adam az egyik legveszélyesebb jelenségnek a polarizációt tartja. Ez a piaci tendencia nemcsak a galériák, hanem az aukciósházak, a művészeti vásárok, sőt a gyűjtők körében is mindinkább érvényesül. A „mega”-gyűjtők még vagyonosabbak lesznek, visszaszorítva a közepes tőkeerővel rendelkező magángyűjtőket, egyszersmind gyengítve a középfronton működő galériák pozícióját. A vásárok a galériák számára egyszerre jelentenek lehetőséget és – a növekvő költségek miatt – kihívást. Adam pozitív jelenségnek látja a műtárgypiac fejlődését, amelyre a 2009-es gazdasági válság sem volt jelentős hatással: kevés galéria zárt be, és a piac hamar visszaállt a 2008-as szintre.
A globális műtárgypiacon zajló egyik legmarkánsabb folyamat Kína előretörése. Míg 2006-ban az Egyesült Államok 46 százalékos piaci részesedéssel állt a vezető helyen, megelőzve a 27 százalékot magáénak tudó második Nagy-Britanniát, Kína részesedése ekkor még csak 5 százalékos volt. Bár az Egyesült Államok az Arts Economics 2010-es adatai szerint még megőrizte első helyét, a részesedése 36 százalékra esett vissza, Kína pedig már 23 százalékot szakított ki a globális műtárgypiac tortájából, és már maga mögé utasította a korábbi második helyezettet. A kínai mellett ma a brazil számít a legdinamikusabban fejlődő műkereskedelmi színtérnek. A panelbeszélgetésben Robert Tornabell, az ESADE Business School professzora úgy nyilatkozott, hogy jelenleg befektetési célból közép- és hosszú távon a legjobb döntés műtárgyat vásárolni, az arany csak a második helyen következik. Georgina Adam szerint is a művészet lett a gazdagok új pénzneme.
    A kereskedelmi galériák szerepét a nonprofit szférával való összehasonlításban is egyértelműnek látták az előadók. A friss, új kortársművészetet a galériák mutatják be először, ők az úttörők a művészek felfedezésében, a kockázatvállalók, a kutatók – de néha „cápák” is. Kapcsolatuk a művészekkel – az intézményekkel ellentétben – hosszú távú, ezért művész és galériás közt óriási a jelentősége a kölcsönös bizalomnak. A galériák új funkcióinál Casey Kaplan a közösségre, a szcénára gyakorolt hatást is hangsúlyozta. A szakma komplexitásának érzékeltetésére Claes Nordenhake ironikusan 20 olyan foglalkozást nevezett meg, amelynek szerinte egy jó galériásban egyesülnie kell, ilyen többek közt a könyvelő, a fotós, a grafikus, a tolmács vagy a pszichológus. A mindennapokban gyakran éppen a klasszikus kereskedői szerep szorul háttérbe.
A művészeti vásárok szerepét továbbra is jelentősnek ítélik, mert csak a megavásárok (Art Basel, Frieze) képesek felvenni a harcot az aukciósházakkal. Sikerük szempontjából fontos, hogy megfelelő identitással rendelkezzenek. Victor Gisler szerint – aki 12 évig volt az Art Basel zsűrijének tagja – problémát jelenthet, hogy a szervezők általában kevésbé értenek a kortársművészethez, sokkal inkább az eseményszervezés szakértői, így komoly az ellenérdekeltség. A galeristák érdeke a minőség és a magas szakmai színvonal, a vásárszervezőké a siker és a magas árbevétel.
   A galériák nemzetközivé válásának stratégiájáról, titkairól nem sokat árultak el a felszólalók – ilyenek valószínűleg nincsenek is. Janelle Reiring, a New York-i Metro Pictures galéria tulajdonosa a kitartó, szisztematikus munkában hisz. A feltörekvő galériáknak első körben a kisebb vagy szatellitvásárokat javasolja, hiszen ebben a szakmában is érvényes a learning by doing, a „csinálva tanulás”: a fejlődés egyes lépcsőfokait nem lehet kihagyni. Gregor Podnar szerint pedig fontos, hogy mindenki megtalálja a maga piaci rését – az ő esetében ez a közép-európai művészet volt. Általánosságban az is elmondható, hogy a perifériákról gyakran könnyebb koncentrálni az erőket, és gyorsabban elérhetők nemzetközi sikerek, mint a centrumokból.
A konferencián elhangzottak konklúziójaként elmondható, hogy a galériázás nem hasonlítható más üzleti vállalkozásokhoz, mert a személyes kapcsolatok szerepe kulcsfontosságú. Ugyancsak egyetértés mutatkozott abban, hogy a művészet iránti szenvedély fontosabb az anyagi erőforrásoknál – ez a lelkesedés közös mindazokban, akik művészettel foglalkoznak. A művészetszeretőknek, majd műveket birtoklóknak hosszú utat kell megtenniük, mire a nemzetközi terminológia szerint gyűjtőknek lehet nevezni őket, és az általuk megvásárolt műtárgyak gyűjteménnyé állnak össze. A túlélés érdekében a galériásoknak is alkalmazkodniuk kell a globalizációhoz, ugyanakkor a kisebb kiállítások szépségét és a helyi szcénák gondozását és fejlesztését sem szabad elhanyagolniuk. A galériák rendkívül fontos értéket teremtenek minden ország és régió kulturális közege számára, ezért is kell felhagyniuk a vetélkedéssel, hogy erőiket egyesítve működhessenek együtt mind a lokális, mind a nemzetközi műtárgypiacon. Mivel az államok egyre kevesebb pénzt fordítanak a nonprofit szférára, a galériák jelentősége óriási, és a jövőben további felértékelődésük várható.
    A szervezők és a meghívottak egyaránt sikeresnek ítélték az összejövetelt, és már be is jelentették a 2012-es folytatást, amelyet kétszer ennyi résztvevővel és még szélesebb körű tematikával képzelnek el. Az előadások és beszélgetések felkerülnek a honlapjukra (http://www.talkinggalleries.com), és folyamatban van az összegző kötet megjelentetése.
Molnár Ani