Az előtérben színes csónakok, cikcakkos vonalban jobbra-balra szétfutó rámpák stégekhez vezetnek, éjszaka van, fehér fények törnek át a csendes víztükrön, vízszintes ecsetnyomokat szabályos függőleges sávok kereszteznek, éles színkontraszt és finom tónusátmenet -- új dimenzióba lépünk, széles gesztusok, szűk terek, százkilós óriások és szegény csepűrágók földjére: Debrecen legújabb kulturális centrumában így fogad Aba-Novák Vilmos nagyszabású emlékkiállítása.

És jó, hogy így fogad. S még jobb, hogy azok is hasonlóan jóllakottan, szellemileg feltöltekezve jönnek ki a kiállításról, akiknek a túldimenzionált reklámkampány egyébként alaposan megfeküdte a gyomrát. "A barbár zseni!" Nem kétséges, hogy a mai menedzserképzés alapvető programpontjává válik a nagyotmondás, főként pedig a számokkal történő, minden gravitációnak és jó ízlésnek fittyet hányó retorikai bűvészmutatvány: "a legmagasabb biztosítási érték", "a leglátogatottabb intézmény". Arra lennék kíváncsi, vajon a "legek" versenyében következhet-e újabb csoda, mondjuk a negyedik leg-leg-leg-rendezvény után? Csoda, csodább, legcsodább? Nem tagadom, csak így lehet érdemleges nézőszámot (=bevételt is?) elérni. És persze a misszió: az ezredfordulón (a "mindenki lehet művész és sztár" korában) újra kell teremteni a művészet "kulturális alapjait" (finoman fogalmaztam? Vagy írjam így: fogyasztói alapjait?). "A kultúra a kulturálatlanság közepette fénylik." De miből gondolják, hogy abban is gyökerezik?

Személy szerint én négy teljes órát sétáltam a kiállításon (az életrevalóbb sorstársak ennyi erővel teremőrnek állnak), miközben sok pesti ismerőssel futottam össze -- szombaton. Egyfolytában érkeztek a látogatók, bár nem tolongtunk. A klíma működött, a fények rendben, a filmek végig peregtek (lám, milyen apró dolgokon múlik a siker -- "e nagy hisztérika"!). Adott hát minden, hogy elmerüljünk Aba-Novák festészetében, s meg-megállva eltöprengjünk: miért is kell egy magyar művésznek 60-70 évet várnia ilyen volumenű bemutatkozásra? Egy "barbár" kompországba született "zseninek"! És hogyan válnak mégis egyesek itt, e régió visszahúzó erői ellenére innovatív alkotó egyéniségekké?

Bár az idegőrlő küzdelem önmagában is lehet inspiratív, azt hiszem mégis -- a történeti példák ezt erősítik --, hogy az egzisztenciális küzdelem kettős vetületéből az alkotó energiát csupán az egyik adja, a másik inkább elveszi. Létezik ugyanis a filozófiai-szellemi-alkotói önteremtő gyakorlat, és létezik egy alternatív elbeszélés az evésről, a rezsiről, a hatóságok és megrendelők packázásairól, a három T-ről. Felmerülhet a kérdés, vajon a lét melyik vetületéből is ered egy művész döntése, hogy politikai reprezentációban vegyen részt. Aba-Novák például egészen addig napról napra élt, amíg az 1930-as évek második felétől nem jöttek a 10-20 ezer pengős nagy állami megrendelések. De meg lehet-e fogalmazni azt a kérdést is, hogy előtte vagy utána volt-e művészete a zenitjén? Egyébként mire a jólétet élvezhette volna, a rózsadombi villa felépítését követő évben meghalt, családját az államvédelmi hatóság hamarosan kiköltöztette, majd elhallgatás, kétes hírnév következett. Igaz, 1962-ben volt egy gyűjteményes tárlat a Nemzeti Galériában, s végre az unoka, Kováts Kristóf küzdelmei nyomán az elmúlt évtizedtől úgy tűnik, folytatódik a fél évszázadra megszakadt sikertörténet.

A debreceni kiállítás -- ha már "számokba fojtva", pragmatikusan élünk -- egy adatban számomra mindenképpen a "leg": több mint önmagáért kellemes, egyenesen hasznos volt több száz Aba-Novákkal szembesülni, látni egymás mellett az életnagyságnál is nagyobb arckép- (vagy típus?) tanulmányokat s a belőlük kinövő kompozíciókat (olasz trattoriák és a cirkuszok, vásárok világa).

Megérteni, ahogy a táblaképek figuraalakításaiból és kompozíciós kísérleteiből a legtermészetesebb módon bontakoztak ki a reprezentatív muráliák sokalakos történelmi tablói. A grafikák, táblaképek, falképtervek és a falképeket bemutató filmek révén érezni az életműben a léptékváltások erejét és fontosságát. A barátokról festett arcképek és a kollégák által készített Aba-Novák-portrék sorát nézve, s amint külön termekben a tanítványok és segédek fényképeken és eredeti műveikkel egyaránt körbeveszik ezt a testes, vitális egyéniséget és szenvedélyes, sokoldalú életművét, csak csodálkozunk: erről miért nem beszélt idáig senki?

Jó, hogy ennek érzékeltetésével is törődött a tárlat. S jó, hogy nem hagyták magukra a látogatókat a kronológiai rendben felépített sétaúton, hanem hívószavak, főművek mentén csoportosították a műveket. Így a képek sűrűn egymás mellett nemcsak értelmes történeti és tematikai elbeszélésekbe sorolódtak, de végre lehetőséget adtak Aba-Novák alkotómódszerének megértésére is, amely eddig -- épp a művek magángyűjteményekben való szétszórtsága, lappangása miatt -- lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Az életmű tagolása a kiállítótérben egyébként pontosan követi a tavaly kiadott monográfiáét (a kurátor is azonos: Molnos Péter). Akadtak persze olyanok, akiknek az egyes témákon belüli gyakori ismétlések, sztereotip egyszerűsítések bombasztikus szólamoknak tűntek csupán, én azonban kimondottan élveztem a variációk végtelenségét. Nem is azon morfondíroztam, mint Molnos a tanulmányában, hogy technikailag milyen előremutatónak bizonyul ez a festészet a maga frottázsos és zsilettpengés visszahúzásaival vagy montázselvével a szürrealizmus, sőt a hatvanas évek szürnaturalizmusa irányába.

Végül Aba-Novákban én Rubens és Sol LeWitt közös nevezőjét ismertem fel, variációs képességével, típusalkotó törekvésével, segédeinek és követőinek sokaságával: ő még úgy képviselte a régi értelemben vett nemes festészetet, hogy közben már modern ipari módon gondolkodott.

Hasznos tehát a sokaság (csak ne nézőszámban mérjük!). A dolog pikantériája abban áll, hogy e nem kis tudományos haszonnal járó sokasodás, variabilitás forrása ("lelőhelye", "üzeme") ma már nem az államilag finanszírozott tudományos és múzeumi intézményrendszer, hanem a magántőkén alapuló műtárgy-kereskedelem és az ebből építkező műgyűjtés. Az elmúlt évek jelentős tárlataihoz (Mednyánszky, Vaszary) hasonlóan a debreceni kiállításon -- az egyébként ismeretlennek aligha nevezhető -- életmű átértékelését nem más teszi lehetővé, mint éppen a magánszférában lappangó művek áradata, ezek alapos feltérképezése és nyilvános bemutatása. (Mint ahogy ma már valamirevaló, több ezer reprodukciót tartalmazó kortörténeti könyveket sem állami intézmények adnak ki, hanem tőkeerős magánosok.) Így tehát a kutatóknak is meg kell találniuk az arany középutat a tudományos ("objektív"?) igazság és a magánszféra (biztos, hogy mindig anyagi?) érdekeltségei között. (Vajon ez milyen tudományetikai következménnyel jár?) A debreceni kiállítás -- s ez mindenképpen a kurátorokat igazolja -- ennek kitűnő, még nem mindennapi tudományos izgalmakat is kínálni képes iskolapéldája.

(Megtekinthető július 20-ig, www.aba-novak.hu)

Bizzer István