P. Szűcs Julianna

Olvasom egy másik művészeti folyóirat körkérdésére adott válaszok között a következőt: „A 2008-as év kiállításai, művészeti eseményei között melyik okozott az Ön számára csalódást és miért?” (Új Művészet 2009/1.) „A legnagyobb csalódást a KOGART Ház Gulácsy-kiállítása okozta, de nem közvetlenül, hanem közvetve, mert úgy tűnik, itt a magyar művészettörténész-szakma a másik oldalára fordult, és megint elmulasztotta a lehetőséget, hogy megvitasson egy kiállítást, ami felvetette a létező összes fontos kérdést. Kezdve azon: vajon melyik Gulácsy-mű igazi, folytatva azzal, hogy ez a kérdés miért is nem megválaszolható a jelen pillanatban, végezetül pedig a hivatalos és a műkereskedelmi művészettörténet-írás közti konfliktusok, az eddigi kutatások értékelésének kérdését.”

Igaz. Keresem magamban is az okokat, hogy miért kerültem meg a tárlatot, s még inkább, hogy miért húztam-halasztottam a tárlattal szinte egy időben megjelent könyv szemlézését. Pedig a kiállítást háromszor megnéztem. A könyvet tavaly megnyaraltattam – két és fél kiló! –, vízpartra hurcoltam, napolajjal szennyeztem, végigfirkáltam indulatos ceruzajelekkel. Kollégákkal társalogtam a témáról. Galériásokkal beszélgettem a monográfiáról. Egy – a neve elhallgatását kérő – szakértő-műkereskedő erős fölindulásában még egy cédulával is megajándékozott. A cédulán gondosan ki volt preparálva hogy véleménye szerint a könyvben hány hamisítvány található (34), hány téves attribúció (12), s hány nagyon gyanús mű (4). Nyilván nem a levegőbe beszélt, mert 114 tétel esetében magát sem tartotta kompetensnek, viszont 101 műért tűzbe tette volna a kezét. Szerencsés esetben tehát „csak” minden ötödik darabbal nem stimmelt valami. A szerencsétlen esetbe jobb nem belegondolni...

Folytatás: http://artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20090325110914