Ma már mind kormányzati, mind jogalkotói oldalról a feledés homályába látszik merülni az EU-csatlakozás Magyarországgal szemben támasztott egyik fontos követelménye. Jelesül az, hogy a kulturális örökségvédelem területén váljon szét a szakmai és a hatósági munka. Ezért is került sor az 1997-es örökségvédelmi törvény alapján a Kulturális Örökségvédelmi Igazgatóság (KÖI) fölállítására. A törvény előkészítése során a szétválasztást támogató múzeumi szakemberek aligha gondolták volna, hogy egy évtizeddel később a már EU-tag Magyarország újra összeboronálja majd e két tevékenységi kört.

Ezt eredményezte ugyanis az a különös helyről -- az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumból -- érkezett törvénymódosítási javaslat, amelynek életbe lépésével 2009. október 1-jétől kiiktatták az országos szakmúzeumokat a kiviteli eljárások szakértői munkájából. A módosítás valódi kezdeményezője a KÖH Műtárgyfelügyeleti Irodája. Ez már 2006 októberében is fölvetette e javaslatot, de akkor azt az országos szakmúzeumok egyöntetűen megalapozatlannak minősítették. Az elképzelés akkor látszólag lekerült a porondról, ám a jelek szerint csupán azt az utat keresték és találták meg, amelynek segítségével kikerülhették a szakmúzeumokat. Az előzmények ismeretében több mint ferdítés e tárgyban az iroda a minisztériumnak (az OKM-nek, 2009 februárjában) beadott tervezetében szereplő azon állítása, miszerint „előterjesztésünket a … közgyűjtemények nem támogatták, mivel ez a tevékenység az új rendszerben náluk nem jár külön bevétellel. (…) A közgyűjtemények képviselőivel 2006 októberében megtartott egyeztetésen más jelentős ellenérv nem merült fel.” Az is furcsa, miért nem ellenőrizte ezen állítások hitelességét a minisztériumban a 2008 februárjában alakult örökségvédelmi jogalkotási bizottság (amelybe egyébként nem hívtak közgyűjteményi szakembert). Sajnálattal kell emlékeztetnem az ügyben érintetteket, hogy a közgyűjteményeknek számos szakmai ellenvetésük volt a kiviteli eljárás „francia mintára” történő átalakítása ellen. Vajon miért estek ki ezek a szakmai vélemények a hivatal emlékezetéből, és miért nem voltak rá kíváncsiak a törvénymódosítást előkészítő és beadó minisztériumok (OKM, IRM, PM)?

Az egyik ellenvetés az egyeztetésen az volt, hogy a magyar kulturális örökségvédelmi törvény jogfilozófiai alapja jelentősen különbözik a franciától. Nálunk nem forgalmi érték alapú a kulturális javak kiviteli engedélyeztetése, mint a legtöbb EU-tagországban. A tárgyi örökségnek a magyar történelem sajátosságai révén kialakult helyzete diktálta mind az 1997-es, mind a 2001. évi LXIV. törvény megalkotói számára, hogy elsődlegesen a történeti és művészeti érték legyen az alapja a kulturális javak védelmének -- és így a kiviteli engedélyeztetésnek is.

A törvénymódosítást szorgalmazó KÖH Műtárgyfelügyeleti Irodája tervezetében azt a látszatot keltette, hogy „a közgyűjtemények partikuláris (az örökségvédelemmel ellentétes)” és kizárólag anyagi érdekeiket képviselik, ezért utasítják el a javasolt változtatást. Nos ez a látszatkeltés oly sikeresnek bizonyult, hogy a közgyűjtemények ki is maradtak a törvénymódosítás előkészítő munkájából, és már csak a rendelet parlamenti elfogadása és megjelenése után értesültek a változásokról.

A javaslattevő azt ígérte, hogy az új eljárás gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb lesz. A tervezetnek ez a várható hozadéka olyan meggyőző erővel hatott a döntéshozókra, hogy megvalósult az, amire annak idején a 2001-es törvény alkotói csak vágyakozhattak: három minisztérium is együttműködött a törvény módosításában. Így jelenleg Magyarországon kizárólag a KÖH Műtárgyfelügyeleti Irodájának munkatársai (7 fő) szakértik a kulturális javak teljes körét: a történeti tárgyakat, a műszaki emlékeket, az ásványtani, őslénytani és természettudományi leleteket, az egyetemes és a magyar iparművészeti és szépművészeti alkotásokat, az archeológiai tárgyakat, a könyvészeti, levéltári, filatéliai, néprajzi és egyháztörténeti emlékeket stb. -- kiváltva a 28 országos szakmúzeum szakembereinek munkáját. Teszik ezt úgy, hogy az iroda munkatársai eddigi praxisukban a kulturális örökség tárgyai helyett csak azok másodlagos, mások által meghatározott dokumentumaival találkozhattak. Az iroda nem rendelkezik a kivitelre szánt tárgyak elsődleges vizsgálatához szükséges tudományos és technikai háttérrel sem. Nincsenek megfelelő vizsgálati eszközeik és szakkönyvtáruk. A kulturális javak teljes körének szakértésére vállalkozni ilyen feltételrendszerrel több mint aggályos. A közgyűjteményi szakembereknek már 2006-ban ez volt a másik fontos ellenérvük a tervezettel szemben.

Az irodavezető azon érvelése sem oszlatja el aggályainkat, hogy a kivitelre szánt tárgyak 90 százaléka kacat, és hogy működésük tíz éve alatt kevés Monet és Michelangelo ment át a kezeik között. Ilyen mesterekkel példálózni nem szerencsés a hazai műtárgyállomány ismeretében. De vállalják-e annak kockázatát, hogy nem ismernek föl egy jelentéktelennek látszó, ám a hazai emlékanyagban hiánypótló népi kerámiát vagy egy ritka csigafajtát a fosszíliák útvesztőjében, esetleg egy nehezen értelmezhető kalligráfiájú jelzettel ellátott festményt? A sor könnyen folytatható. Az elmúlt években az országos szakmúzeumok a kiviteli eljárások szakértői munkája révén fontos műalkotásokat és kiemelkedő jelentőségű kulturális javakat vásároltak gyűjteményeik számára. Olykor csak történeti forrásokból azonosítható, lappangó vagy korábban ismeretlen műtárgyakat sikerült meghatározniuk és védetté nyilvánítatniuk (lásd illusztrációinkat).

Ellentmondás feszül a gyorsnak és egyszerűnek beharangozott új eljárás és a várható megoldási lehetőségek között. Ha külső (közgyűjteményi) szakértőket kell segítségül hívni, az eljárás nem lesz gyorsabb a réginél. Az sem tudható, hogy valóban olcsóbb lesz-e. A miniszteri rendelet, amely az eljárási díjakat majd meghatározza, még csak előkészületi állapotban van.

A sajtóban megjelent kérdésfölvetések nyomán október 1-jétől az iroda munkatársai már nem szakértenek, csak előválogatnak. De ki ellenőrzi az előválogatók döntéseit? Az eddigi rendszerben többszörös ellenőrzésen esett át minden kivitelre szánt kulturális jószág és minden szakvélemény. Ebben az újban a szakmai kontrollnak még a nyomai sem fedezhetők föl.

Minden ügyfélbarátnak tűnő eljárás üdvözlése mellett aggályos az iroda azon vállalása, hogy félóra alatt döntést hoz, és elkészíti a végleges kiviteli engedélyek jelentős részét. Az ismert feltételek mellett túl nagynak tűnik a tévedés kockázata. Aki azt ígéri, gyors döntést hoz, az feltételezhetően rendelkezik a gyors döntéshez szükséges szakmai kompetenciákkal. Az iroda munkatársainak le kell írniuk, mire adnak engedélyt. És ezt bizony a kulturális javak szakmai meghatározásának kell megelőznie. Különösen akkor, ha az új rendszer egyetlen új elemét, a kulturális jószág jogi helyzetét tisztázni kívánó műtárgykísérő igazolást nem akarják rögtön az elején elhagyni. A tárgyak provenienciájának kutatásában jártas szakemberek számára baljósan hangzik, hogy magyar állami szerv hivatalos eljárás során félóra alatt meghatározza (a helyszínen megvárható!) egy kivitelre szánt tárgy jogi helyzetét, származástörténetét. Ha egy tárgy nem szerepel a KÖH által nyilvántartott védett javak és ellopott tárgyak jegyzékében, az még nem jelenti azt, hogy tisztázott a története és fölszerelhetjük egy nemzetközileg is érvényes eredetigazolással.

Az új rendszer különös eleme az az alapszabály, amelyet a KÖH elnöke úgy fogalmazott meg, hogy a Műtárgyfelügyeleti Iroda a kiviteli eljárások kapcsán lehetőleg semmiféle műtárgyat ne tároljon. Nem túl életszerű, hogy az eljárásban ügyfeleitől e-mailben küldött digitális tárgyfotókat vár el a hivatal. Sokat elárul az iroda műtárgyakhoz való viszonyáról, hogy arra kérik ügyfeleiket: képeiket kizárólag kikeretezve, üveg alól kivéve vigyék be kiviteli engedélyeztetésre. Egy Rippl-Rónai-pasztellből vajon mi maradna egy ilyen hatósági előírás betartása után?

A törvénymódosítás érvei között szerepelt az egyablakos vámügyintézési eljáráshoz való csatlakozás, illetve közigazgatási eljárás, valamint az EU-szolgáltatási irányelvekre történő hivatkozás. Szomorú, de senki sem mondta ki, hogy jogi értelemben a régi kiviteli rend is egyablakos volt.

Nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a kulturális örökségvédelmi jogalkotási ad hoc bizottság számára benyújtott KÖH-tervezet azon megállapításának, miszerint „az örökségvédelem ma már jelentősen elkülönült a közgyűjteményi területtől”, ezért a szakértői munkában „ez a fajta közgyűjteményi közreműködés már nem tekinthető indokoltnak és szükségesnek”. A tervezet készítője „a KÖH-ben rendelkezésre álló szakértelem és tapasztalat, valamint a hatósági nyilvántartások” meglétére való hivatkozással javasolta kiiktatni a szakértői munkából a közgyűjteményeket. Sajnálatos, hogy a kulturális örökségvédelmi munkában a KÖH Műtárgyfelügyeleti Irodája nem partnerként tekint a közgyűjteményekre, nem együttműködni kíván velük, hanem elkülönülni óhajt tőlük.

Az új eljárási rendben a KÖH nullára csökkenti a szakmai faktort, és saját felelősség nélküli előválogatását közigazgatási tevékenységnek álcázza. A törvénymódosítás nyomán bevezetett új kiviteli eljárás egyik eleme a közgyűjtemények szakértői munkájának az előválogatók bölcsességétől való függővé tétele -- díjazás nélkül.

Lengyel László