Földes András

Gyanakodva közelítek a Velencei Biennálé magyar pavilonjához, úgy, ahogy az ember egy teljesen mozdulatlan faláda felé szokott, amin nagy betűkkel az a felirat szerepel, hogy Vigyázat, Harapós Tigris! Nem arról van szó, hogy Forgács Pétertől tartanék. A neves alkotó minden alkalmat megragad ugyan, hogy kiossza a közönségét és az újságírókat, de az ilyen excentrikusságot hiba lenne felróni egy művésznek. Azt sem gondolom, hogy a mű okoz majd csalódást. A filmesként, dokumentumfilmesként, videoművészként ismert Forgács nemzetközileg elismert alkotó. Sőt a világban valójában nagyobb a neve, mint Magyarországon. A Momában a közelmúltban bemutatott filmje például telt házzal ment, igaz, végül vegyes fogadtatásban részesült.

Mindenesetre Forgács kiválasztásával biztosra akart menni a biennále zsűrije. Amiben csak az volt gyanús, hogy a döntés ellen senki nem lázadt. Az utóbbi években a jelölési procedúrának elengedhetetlen része volt a balhé: a kiválasztott művészt támadták a sikertelen pályázók, vagy maga a zsűri másította meg a döntését, esetleg a pénzzel voltak nagy vihart kavaró problémák. Idén viszont akkora volt az egyetértés, hogy a szakma éppen csak nem küldött üdvözlőkártyát a kulturális minisztériumnak.

Nem létező emberek

A projekt egyébként az előzetes információk alapján izgalmasnak és a nemzetközi közönség előtt is vállalhatónak tűnt. Forgács Péter szenzációs mozgóképes leletet választott munkája alapjául. A kilencvenes években a bécsi Természettudományi Múzeumban több ezer arcot bemutató filmanyagra és gipsz arcmaszkok tömegére bukkantak. A dokumentációt fajelméleti kutatásokhoz készítette egy bizonyos dr. Josef Wastl. A kutató pedánsan kidolgozott módszer szerint rögzítette a vizsgált személyek két profilját. Az alanynak lassan balról jobbra kellett fordítania a fejét, hogy vizsgálhatóak legyenek arcának jellegzetességei. Az uniformizált felvételeken pontosan ugyanolyan koreográfiával mutatják meg magukat idősek, fiatalok, zsidók, hadifoglyok meg az árja németek és osztrákok, a munkások, parasztok, katonák és csendőrök. Mindezt azért, hogy a bölcs tudósok később kidolgozhassák a hogyan ismerjük fel a zsidót három könnyű lépésben metódusát.

A felvételekhez és a maszkokhoz kartoték is készült, mesélte korábban a kiállítás kurátora, Rényi András. De az adatok nem lényegesek, mert a magyar pavilon nem a holokausztról, hanem az arcról és annak felismeréséről szól, kaptam rövid bevezetést a történetbe.

Többet nem is akartam tudni, úgy szeretnék érkezni, mint a többi látogató, érdeklődve, és nem pedig két vastag tanulmánykötettel a hónom alatt. Az előzetes információkat már az ajtóban felülírja a nyitó installáció. Balról Forgács Péter 2006-os munkája, a Szépművészetiben már kiállított Rembrandt-morfok című alkotás, amelynek LCD-képernyőjén a neves festő önarcképei alakulnak át egymásba. Igen, annak a szoftvernek a segítségével, amely nagyjából 15 éve élte fénykorát és videoklipek meg reklámfilmek tucatjait inspirálta. Értem, persze, hogy milyen forradalminak tűnik a klasszikust a high-techhel keverni, és ezzel adni új dimenziót a képeknek. Csak éppen amit high-technek gondolnak, az nem az, és így a koncepció sem olyan feszes.

(...)

Folytatás: http://www.artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20090728090705