Most még beleszólhatunk az újraírásba

Megváltozó, kortárs művészeti intézeti működést képzel el a LUMÚ-nak Bencsik Barnabás művészettörténész, a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum új igazgatója.

Új intézményvezetőként hogyan érint a fenntartó, azaz a minisztérium bejelentése, hogy megajánl 50 milliót a KOGART-cégek bevonásával létesülő Kortárs Gyűjteményének?

Ez számomra is váratlan fordulat. Amennyire ismerem az előtörténetét, ez az arts and businessnek nevezett kezdeményezéssel függ össze, amellyel a minisztérium három-négy éve kezdett foglalkozni. Sőt egy nyilvános diskurzus is elindult tavaly ősszel a szakma és az NKA részvételével arról, hogy pluszforrásokat hogyan lehetne jól elkölteni a művészeti területen. Év végén a Tranzit Caféban ült a szcéna számos szereplője, és arról beszélgetett, hogy bizonyos plusz 100 milliót hogyan lehetne elkölteni. Gyanítom, ez most ugyanaz a pénz.

Bármi is az előzmény, az állam most a Ludwignak is konkurenciát teremt a műtárgypiacon, amikor egy magánalapítvány vásárlásait támogatja.

Főként, ha figyelembe vesszük, hogy országos szinten kortárs művészeti alkotások vásárlására 30 millió körüli pályázható pénzt szán az OKM. A közgyűjtemények a költségvetésükből, a működési költségeikből persze költhetnek vásárlása, de kimondottan csak gyűjteményfejlesztésre fordítható keretük nincs. Az OKM bejelentése sok közgyűjteményt érint. Nem csodálkoznék, ha részükről egyeztetett fellépés következne ebben az ügyben. Ha az állam fenntart kortárs közgyűjteményeket, de fejlesztésükre nem költ, akkor ellehetetlenülnek, megszűnik a működésük legitimitása. A kortárs művészetet tekintve pedig különösen éles ellentmondást teremt, ha egy közgyűjteményben megáll a gyűjtés.

A KOGART a sajtóban visszadobta a labdát azzal, hogy vajon a közgyűjteményi szféra ugyanolyan hatékonyan szólítja-e meg a vállalati színteret? Ha igen, akkor ott is szó lehet hasonló konstrukciókról.

Itt egy magánalapítvány került privilegizált helyzetbe. Azt nem látom indokoltnak, hogy miért számukra kellett felajánlani ezt az 50 milliót? Miért nem úgy szólt a felajánlás, hogy ha egy közgyűjtemény behoz a vásárlásaihoz egymillió magánpénzt, akkor ahhoz is hozzáteszi az állam a maga félmillióját ebből a keretből.

A Ludwig behoz pénzt a vállalati szférából?

Már eddig is behozott, de főleg a működés költségeire. Vannak erre emberek nálunk, és a LUMÚ-nak működik a baráti köre, amely a szponzorszerzésben is részt vesz. Miért ne tudnánk pénzt behozni olyan célra, amelynek konkrét, kézzelfogható eredménye van, amely a támogatónak akár látványosabb hasznot is hoz?

A Ludwigban kulcskérdés a gyűjteményfejlesztés. Milyen irányban vinnéd tovább?

Tágabb régiónknak - Lengyelországtól Albániáig - számtalan olyan kortárs művészeti fejleménye van, amely egy gyűjteményben együtt megjelenve, azt a külső szemlélők számára is értékessé teszi. A jelenlegi anyag jó alap ahhoz, hogy a Ludwig szakmailag sokkal határozottabb profilú intézménnyé váljon, Budapest pedig alkalmas közeg, hogy ennek jó keretet biztosítson. Minden lehetőségünk megvan arra, hogy nemzetközi jelentőségű intézménnyé váljunk a gyűjteményünk révén is.

Többször szóltál arról, hogy itt az utolsó pillanat, most írják újra a kelet-közép-európai művészeti kánont, s most még mi is beleszólhatunk ebbe a folyamatba. De ehhez a nemzetközi színtéren kezdeményező módon fellépő intézményre van szükség.

Az elmúlt két-három év fejleményei miatt gondolom ezt. Például a Documentán több ex-jugoszláv, lengyel, román hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli művész is megjelent, akkori munkákkal. A korszak és a térség művészetének újrafelfedezése zajlik, amit mi sem tekinthetünk lezártnak, mert a hazai művészettörténet nem foglalkozott vele kellő terjedelemben. Újra megjelent a lengyel neoavantgárd a kiállítási piacon, az elméleti diskurzusokban és a műtárgypiacon is, nem kis részben a varsói Foksal-alapítvány tevékenysége nyomán. Bécs és konkrétan Georg Schölhammer játszik kulcsszerepet ebben az újrafelfedezésben. Az Erste Bank gyűjteményében is nagy súllyal van jelen a kelet-európai neoavantgárd. A bécsiek szellemi és anyagi energiákat nem kímélve kezdik feldolgozni és fel is vásárolni ezt a művészetet. Ebből a magyarok kimaradtak, szinte egyetlenként Hajas Tibor munkássága van jelen ebben a folyamatban. Nos a hatvanas-hetvenes évek magyar művészete éppen az a terület, amelyet - alapító okirata szerint is - gyűjt a budapesti Ludwig. Tehát beletartozik a kompetenciánkba, vannak műveink is, de a múzeum eddig még nem szólt bele ebbe a diskurzusba.

Milyen kihívás akad még?

A másik a gyűjtemény kortárs része. Itt hasonló lemaradást látok. Valószínűleg a kettő összefügg: a harminc évvel ezelőtti művészek nemzetközi jelenléte és a kortárs művészeké együtt mozog. Időszaki kiállításokkal hatékonyan lehet élő és kreatív diskurzust kezdeményezni a szomszéd országokkal. Közös, regionális fókuszú projektekre gondolok, amelyek nemzetközileg is láthatóvá és érdekessé válnak. És azt is szeretném elérni az időszaki kiállításokkal, hogy átértékelődjön az, amit Magyarországon a kortárs művészetről gondolunk. A közönség valószínűleg azért tartja periférikusnak, marginálisnak a kortárs művészetet, mert olyan kiállításokkal találkozott, amelyek ugyan megütnek egy szakmai színvonalat, de nem azt a nyelvet beszélik, amelyre a mostani látogató fogékony.

Át lehet vágni azt a gordiuszi csomót, amely most a hazai múzeumok körül gabalyodik? Elképzelhető, hogy egyfelől nagy közönséget vonzó, látványos, jól kommunikált, másfelől szakmailag is magas színvonalú kiállítások jöjjenek létre?

Ezt még igazán senki sem próbálta meg. Egyszerűen fogalmazva: vannak olyan művészek, akik hihetetlenül érdekes dolgokat csinálnak, és nem olyan ezoterikusak, hogy csak a szűk szakmai közeg tudná érteni és értékelni őket.

Ezt a mondatot a Müpa vezetői is szeretni fogják. De hogy jöttök majd ki a mindennapokban? Te sokat kritizáltad a beruházást, az épületet, az egész konstrukciót.

Azt látom, hogy abba az épületbe a LUMÚ mint önálló profilú kortárs művészeti múzeum nem igazán képes beilleszkedni.

Van mihez illeszkedni?

Alapvetően nyilván a közönséghez kellene. De itt van a Müpa, amely az egész házat üzemelteti, és egyúttal a hangversenytermet és a színházat is megtölti programokkal. Hihetetlen pénzeket költ reklámra. A médiából ez dől: koncertek a Müpában. Ebben a kommunikációban nem jelenik meg a Ludwig.

Kezdetben vélhetően az önállóság megőrzése volt fontos a LUMÚ vezetésének.

Én a jelenlegi helyzetet próbálom leírni. Három éve két intézmény indult el itt, az egyiknek több százmilliós PR-kerete volt, a másiknak néhány milliós. Aránytalanok a lehetőségek. Ennek a következményeit éljük most. Aki a Müpába látogat egy koncertre, nem tudja, hogy tíz méterrel odébb van egy múzeum. Ennek építészeti oka is van. Az előtér struktúrája olyan, hogy abban közlekedve nem látható, hogy az épület egy hatalmas, hétezer négyzetméteres szárnnyal folytatódik. Amellyel amúgy mint kiállítási térrel nincs probléma. Csak éppen rejtve marad. A közönségmozgást segítő feliratok csak tetézik a helyzetet.

Komoly kommunikációs feladat előtt álltok tehát...

Az építészeti kérdést sem tekintem lezártnak. Ez egy hatalmas épület, amelynek a problémái a használat során derültek ki. Végig kell gondolni a Müpa vezetőivel, mit lehet tenni. Ha a Ludwig láthatatlan s emiatt közönséget veszít, az se nekünk, se nekik nem jó és persze a minisztériumnak sem. A kommunikáció pedig alapvetően pénzkérdés.

A fenntartó többet adni nem fog.

Lehet. De a kortárs művészetre most - társadalmi szinten - egyre nagyobb a nyitottság. Jól megfogalmazott projektek kommunikációjához ma partnereket és forrásokat lehet találni. De az elsődleges feladat az, hogy a múzeum létét, profilját hatékonyabban kommunikáljuk. Ez nem azonos a kiállítások jó kommunikációjával.

Te most otthagyod az ACAX-ot. Ez az iroda nem volt túl biztosan beágyazva a kulturális intézményrendszerbe. Mit tudsz a sorsáról, illetve szándékodban áll-e bevinni a LUMÚ ernyője alá?

A legfontosabb, hogy a működése biztosítva legyen, mert azok a funkciók, amelyeket ellát, nem kapcsolhatók más intézményhez. Három program fut, az egyik a nemzetközi biennálékon való magyar részvétel biztosítása, a külföldi residency programok magyar művészek számára, illetve a visitor program, mellyel meghatározó szakembereket, kurátorokat sikerült már eddig is Magyarországra hozni. Mind a három fontos feladat és indokolja az iroda létét. A jelenlegi szándék az, hogy a Ludwig szervezetébe tartozzon. Ezt alátámasztja a Ludwig alapító okiratának megváltoztatása is, azaz hogy a kortársművészeti intézeti működés felé mozdul el. De az ACAX ebben a struktúrában is megőrizné az önállóságát, a brandjét. A Műcsarnokkal arról folytatunk tárgyalásokat, hogy az ACAX munkájának tartalmi részében ők is részt vennének, az iroda pedig az Ernst Múzeumba kerülne, a Müpában ugyanis nincs hely.

Nagy Gergely