Ugyan ki tudja észben tartani a művészeti biennálék és vásárok példáján felbuzdulva gomba módra elszaporodott designkiállítások, díjak és vásárok áradatát? A média és a fogyasztói társadalom üdvöskéje az elmúlt tíz évben sohasem látott népszerűségre tett szert, és a modernista funkcionalizmuson táplált „ipari formatervező” foglalkozása komolyan háttérbe szorult a konceptuális és autonóm designerek érkezésével. A művészet jelentésszabadságát és az ennek köszönhető komolyabb társadalmi – és sokszor anyagi – elismerést megirigylendő, a designerek használati érték helyett kulturális többletértékkel igyekeztek felruházni alkotásaikat. Ebbe belefért a formai esztétikum és a konceptualitás is, de a gazdasági, társadalmi és ökológiai valóság figyelembevétele már kevésbé. A globálisan begyűrűző krízis és zavargások kellettek ahhoz, hogy a perverz méreteket öltött tárgyfetisizmus ölelése (amely sosem a tárgyról magáról szól, hanem a média által generált és az örökös kielégületlenség motorjától hajtott kép- és ideabirtoklásról) engedjen valamelyest.

     A sztárdesignerek kora lejárt – mondják –, a design pedig új korszakába lépett. Az új korszakok pedig új jelszavaktól hangosak. Ez évben a 3D nyomtató és a social design (társadalmi design) az új varázsszó, amelyek hallatán megnyílnak a kapuk. Az eindhoveni Holland Design Hét is tárt karokkal várta azokat a kreatívokat, akiket valós társadalmi és környezeti problémák ösztönöztek a tervezésre. Erre az alkotói tettvágyra – akármennyire is ott bujkál mindannyiunkban a cinikus – olyannyira szükségünk van, mint egy korty vízre a sivatagban. Nemcsak gyakorlati (túlélési) szempontból, hanem etikai megfontolásból is. És hogy szükség van-e designkiállításokra, díjakra, vásárokra? Ha nem pusztán belterjes, öncélú, felülről (ki)fundált és marketingcélból használt megaeseményekről van szó, akkor mindenképp. Mert ilyen esetben elnézzük azokat a promóciós üdvrivalgásokat, amelyek az elképesztően növekvő helyszín-, résztvevő- és látogatószámok semmitmondó statisztikájával igyekszenek legitimálni magukat. Ehelyett arra a könnyen feledésbe merülő tényre figyelünk, hogy a most tízéves jubileumát ünneplő Holland Design Hét alulról szervezkedve, helyi szakmai és támogatói erőfeszítésekből nőtte ki magát ilyen nagyra.

     A már fentebb említett 3D nyomtató és a társadalmi design jelenléte kétségkívül irányjelző funkciót töltött be az eindhoveni eseményekben. A szervezők az új, „netwörkölő” Kreatív Társadalom elérkeztét ünnepelték, amelynek mozgatórugója már nem a dialógus, hanem a megosztás és az együttalkotás. Az ilyen jellegű projektek mellett persze bőven akadtak még (és mindig is lesznek majd) tárgykultuszban gyökerező termékek (pusztán dekorációs funkciót betöltő vázák, székek, ékszerek), amelyek vélt másságuk ellenére oly nehezen különböztethetők meg számtalan elődjüktől. Ezért inkább az ettől a felejthető szürke zónától innen és túl található érdekes projektek némelyikére szeretném felhívni a figyelmet, amelyek jól illusztrálják az új tervezői irányokban rejlő lehetőségeket.
Hogy képben legyünk: tavasszal került piacra az első fogyasztóknak szánt nyílt forráskódú és tervrajzú 3D nyomtató, amellyel otthon bárki valós tárggyá nyomtathat digitális formában létező tárgyat. Mint minden technológiai újítás, ez is rohamléptekkel halad a tökéletesedés felé. A szakértők arra számítanak, hogy ennek a demokratikus előállításnak köszönhetően tíz év múlva teljesen átrendeződnek majd a globális piaci és társadalmi viszonyok. (Gondoljunk csak arra, hogy milyen hatással lehet ez például a mostani kínai ipari tömegtermelés helyzetére, a munkamegosztásra, a környezetvédelemre!)

     Joseph Beuys utópiája, miszerint mindenki művész, eddig sajnos nem vált valóra, de vigaszként azért úgy látszik, mindenki designer/tervező lehet már a közeljövőben. Ezt a jövőképet vetíti elénk az Unfold antwerpeni csoport KIOSK nevű tervezetével a Design a posztdigitális korban című kiállításon. Víziójuk szerint egy fagyiárus triciklijébe költözött 3D nyomtató vár majd ránk minden utcasarkon, hogy bármelyik pillanatban kinyomtathassunk bármit, amire éppen szükségünk van. Szerző, eredetiség és terv ma érvényes jelentései pedig új értelmezést kapnak. Hogy a lehetőségek közül mi válik majd valóra, képtelenség megjósolni, de van, aki számára az esély már most elérkezett. A 3D nyomtató a magát kinetikus művésznek nevező kreatív, Theo Janssen két évtizedes álmát váltja valóra. Akkor születtek meg ugyanis képzeletében a szél által hajtott Tengerparti állatok: eredetileg PVC-csövekből épített csontvázaknak a miniatűrtől egészen a monumentálisig terjedő dinoszauruszi világa. Tervei szerint teremtményei majd csordákba verődve folytathatják életüket a szeles tengerpartokon. Mert a 3D nyomtatónak köszönhetően még tökéletesebb lények érkezése várható, amelyek legkisebb verziói már most megvásárolhatók a művész webboltjában.

     A szociális design környezetvédelemre fókuszáló terveinek ösztönzésére életre hívott díj, a DOEN Materiaalprijs jelöltjeinek munkáit a Van Abbemuseum állította ki. Ezek újító jellegű, tartós fogyasztásra készült termékek, amelyek magas esztétikai és funkcionális kritériumoknak is megfelelnek. Az ez évi díjat a Maarten Kolk és Guus Kusters tervezőpáros Vízfolyás című textilkollekciója nyerte el. Ha arra gondolunk, hogy a textilipar a világ egyik legnagyobb vízszennyező iparága, akkor a visszatérő vízmotívum itt nem valamiféle felszíni küllem, esztétikai esetlegesség. A tervezőpáros olyan gyártási módszereket fejlesztett ki (a digitális nyomtatás során a nyomtatóban visszamaradt kékesfekete hulladéktinta újrahasznosítása, a lehető legkevesebb víz felhasználása), amelyek a kollekció egyedi esztétikájához is alapul szolgáltak.

     A Holland Design Hét legnépszerűbb része pedig idén is a Design Akadémia végzőseinek bemutatkozó kiállítása volt, és kétségtelen, hogy ez a legújabb designernemzedék nagyfokú társadalmi elkötelezettségről tett tanúbizonyságot. Ennek egészen különleges apoteózisa az afgán Massoud Hassani műve, akinek témaválasztását saját nem mindennapi gyermekkori élménye ihlette, amikor miniatűr játékmodelljeit elfújta a szél, és aknamezőre tévedtek. Munkája egy óriás pitypangra hasonlít, amely útja során működésbe hozza az aknákat, a szerkezet felszínére szerelt GPS-műszerek pedig továbbítják az információt egy olyan honlapra, ahol nyomon követhető, mely területek váltak aknamentessé. Csak emlékeztetőül: a 26 milliós Afganisztánban 30 millió akna hever szerteszét. Ha egy ilyen projekt elegendő támogatottságot kap, akkor Hassanira és Afganisztánra egyaránt szebb jövő vár.

Hunyadi Szilvia