Nyilván alaposabb elemzést érdemelne, hogy miben különbözik egy kortárs galéria külföldi vásáron való részvétele attól, ha egy galéria kortárs művekkel vesz részt egy külföldi vásáron. Első ránézésre semmi, és a kérdés eldöntésében az sem segít, hogy a kortárs fogalma nem definiálható egészen pontosan. A valóságban pedig a válasz annyi, hogy az előbbire nyílik esély állami (NKA) támogatást szerezni, az utóbbira pedig nem. Így azok a kereskedelmi galériák, amelyeknek profilja nem kifejezetten a kortárs művészet, önerőből vagy privát támogatók segítségével finanszírozzák jelenlétüket a nemzetközi vásárokon.
  

  Bár a cél minden esetben az eladás, tehát egy gazdasági tevékenység (nem pedig a bemutatkozás, kiállítás), abban vélhetőleg mindenki egyetért, hogy tisztán kortárs magyar művek értékesítéséből nem lehet kitermelni a standbérletet és a részvétel egyéb megkerülhetetlen költségeit. A támogatás megítélésénél (és már a pályázat kiírásánál) bizonyára aszerint osztályozzák a galériákat, hogy melyek képesek más, jellemzően jobban értékesíthető (klasszikus, modern) műtárgyakból finanszírozni működésüket és a külföldi jelenlétet. Mindez persze csak hipotézis, hiszen a pályázati kiírás „kortárs” kitétele és a vonatkozó döntés lehet szubjektív, és az sem bizonyos, hogy színvonalas régi művészet, vagy akár giccs árusításából – általában, vagy főleg manapság – meg lehet élni.
A brüsszeli BRAFA egyike a világ legnagyobb hagyományokkal rendelkező művészeti vásárainak, az idén rendezték meg 57. alkalommal, és negyedszer vett részt rajta Makláry Kálmán Galériája (2008-ban még Erdész Lászlóval közösen). A ma már szokásosnak tekinthető brüsszeli részvétel után az értékéhez képest sajnálatosan csekély hírverés kísérte itthon azt a tényt, hogy a galéria Közép-Európából elsőként kapott meghívást a világ talán legrangosabb művészeti vásárára, a 25 éve Maastrichtban zajló TEFAF-ra. Mivel ide gyakorlatilag csak „kihalásos alapon” lehet bekerülni, egy budapesti székhelyű műkereskedő nyilván nem is kísérletezik ilyesmivel. Ám a vásár szervezői a vérfrissítés reményében és szándékával immár harmadik éve meghívnak 6-6 fiatal galériást, így került – reményteljes milánói, londoni, francia régiségkereskedőkkel együtt – Makláry Kálmán is a TEFAF-ra. Ez több, mint lehetőség, hiszen ezzel a meghívottak átugrották a várólistát. Nem kétséges, hogy itt a nemzetközi ismertségnek már egy másik szintjéről van szó, amint ezt a nagy hagyományú hamburgi Weltkunst című folyóirat Der Newcomer címmel közölt portréja is igazolja.
Alighogy bezárt a maastrichti vásár, következett az Art Paris Art Fair a Grand Palais-ban, ahol Makláry egyike volt az öt magyar résztvevőnek. Mindhárom rendezvényen a profiljának megfelelően magyar származású, de életművüket többnyire külföldön létrehozó alkotók munkáival volt jelen (elsősorban Reigl, Hantai, Réth, Moholy-Nagy és a felfedezés előtt álló Fiedler Ferenc műveivel). Szakmai és gazdasági sikerében a tudatosság és a szerencse is közrejátszik, hiszen a művészek presztízsét nem kevés befektetéssel és kockázattal építi évek óta. Ugyanakkor elismeri, hogy a piac figyelme mostanában az ötvenes évek gesztusfestészete felé fordult, és vannak tehetős gyűjtők, akik készséggel vásárolnak az irányzathoz tartozó európai alkotóktól az amúgy is igen drága amerikai művészek ellensúlyozására. A három vásáron gyakorlatilag minden nagy múzeum vezetője, kurátora, a művészeti színtér minden alakítója megfordult, így a Pompidou Központban jelenleg is látható Reigl-terem után az Art Paris-n személyesen is megjelenőknek további kiállításai várhatók. Emellett készül a kötet Hantai 1949 és 1959 közötti korszakáról, ezt jövő májusban a Pompidou-ban is bemutatja egy kiállítás.
A folytatás szeptemberben következik, ismét a Grand Palais-ben, ahol az SNA (Syndicat National des Antiquaires) által rendezett La Biennale fiatal galériásai között állít ki Makláry Kálmán. A fiatalítás itt is elkezdődött, hiszen az alapítók ma már 60–70 évesek, így meghívtak olyan kereskedőket, akik legalább három, de legfeljebb tíz éve működnek. A vásár arculatát Karl Lagerfeld tervezi, és erre az alkalomra nyílik meg a közönség előtt az 1937 óta nem látogatható Salon d’honneur. És megérkezett a jelentkezési ív az ugyancsak párizsi kortársművészeti vásártól, a FIAC-tól is…
Makláry Kálmán úgy látja, hogy a lehetőség alapja a „beágyazódás”, a jelenlét és a korrektség, hiszen az SNA, ez a zárt, klikk jellegű francia szervezet csak alapos előzetes informálódás után fogad be új kereskedőt – a Kálmán Makláry Fine Arts pedig az egyetlen magyar ebben a csapatban.
Kétségkívül Erdész László a legrutinosabb kiállító a hazai galériák között, már ami a nemzetközi vásárokon való részvételt illeti. A nyolcvanas évek elején a Szentendrei Műhely Galéria vezetőjeként – a Művészeti Alap engedélyével és az Artex közreműködésével, de már akkor is önfinanszírozással – jutott ki Bázelbe, ám ott a magával vitt grafikai anyag enyhén szólva nem hozott áttörést. Viszont megismerhette egy „nyugati” vásár hangulatát és kínálatát, így a későbbiekben piacképesebb nevekkel próbálkozott, Moholy-Naggyal, Kassákkal, Bortnyikkal, Vasarelyvel, Huszár Vilmossal és külföldön is ismert fotóművészekkel. Azóta is ezt a stratégiát követi: a standra a korai avantgárd csalja be a látogatót, aki azután már kortárs magyar művekkel is találkozhat. „Fontos, hogy minden helyre többször kell menni, és be kell tartani a vásár szabályait” – mondja Erdész László, akit hat kölni év után azért tettek vissza várólistára, mert egy napot késett a jelentkezési lappal. Öt év múlva engedték újra kiállítani. (Az első kölni részvétel társfinanszírozója az akkor frissen Magyarországra érkezett Viktor Menshikoff volt.) Évekig az állami – elvileg kortárs – Képcsarnok Vállalat klasszikus moderneket bemutató szentendrei galériája volt az egyetlen kelet-európai kiállító ezen a rendezvényen. Később – már mint Erdész Galéria – vett részt New York-i, Los Angeles-i, berlini, genti, stockholmi, Palm Beach-i vásárokon, majd Makláry Kálmánnal közösen volt jelen Moszkvában, Brüsszelben, Párizsban és Kölnben.
Erdész László kiemeli, hogy amikor elkezdte, 30 évvel ezelőtt, legfeljebb ha 15 vásár létezett, ma viszont több száz rendezvény közül lehet választani, amelyek színvonala, rangja gyakran a tulajdonosváltásokkal együtt változik. Azok a jó vásárok, ahol az alapító kereskedők dönthetik el, hogy kit fogadnak szívesen kiállítóként.
Az Art Paris a francia főváros mintegy 30 vásárának egyike, de rangját tekintve a felső egyharmadban helyezkedik el. Erdész nem érti a fanyalgó kritikákat (ahová ennyi magyar bejut, az nem lehet színvonalas, mondták sokan). A jelenlét nagyon komoly anyagi, szellemi és fizikai potenciált igényelt. A standon Faur Zsófival osztoztak; saját falaikon Kassákot, Mattis Teutschot, Vajdát, Kertészt, Keith Haring oltárát és kortárs fotósok munkáit állították ki. És az eredmények: szerződést kötöttek egy normandiai galériával, tárgyalnak egy Vajda-kollázs eladásáról a Musée national d’art moderne (Pompidou) gyűjteményébe Frédéric Mitterrand kulturális miniszter javaslatára, egy Csáky-szobor Los Angelesbe, egy Regős-festmény Washingtonba kerülhet. André Kertész mellett Dobos Tamás fotóját is értékesíteni tudták. Meghívásukra 20 vendégük érkezett Magyarországról, és 40 kliensük a világ minden szegletéből.
Az Erdész Galériát jövőre visszavárják Párizsba, de előtte még – a hazai kortárs vásárok mellett – Dubaj és Köln következik.
Gréczi Emőke