Új korszak kezdődött a hazai aukciós piacon, egyben folytatódott a régi: a Virág Judit Galéria által most elindított becsértékes rendszert minden bizonnyal más is bevezeti majd – Kieselbachék biztosan, méghozzá decemberben, a többiek pedig feltehetően előbb-utóbb. (Persze tudjuk, voltak már hamvába holt próbálkozások a Polgár, a Nagyházi vagy a Blitz Galéria részéről, de azokat a cégek is kísérletnek tekintették, és nem is folytatták tovább.)
Ugyanakkor az októberi aukciók pontosan ugyanazt a képet mutatták, mint a tavasziak és az egy évvel ezelőttiek, árverési szisztémától teljesen függetlenül. Maradt az apátia és a tanácstalanság, a gyűjtőket még mindig a csendes szemlélődés, a kivárás vagy éppen a totális közöny jellemzi. Nehéz is úgy forradalmat kirobbantani, hogy alig akad komoly tétel a piacon. Ezzel meg is dőlt az a feltételezés, hogy a végtörlesztés lehetősége értékes művekkel tömi meg a műkereskedelmet: pár tétel kivételével többnyire olyan árak születtek, hogy azzal még egy garzonra felvett hitelt sem lehet kiváltani. (Vagy csöndben, árverésen kívül próbálják értékesíteni a képeket. Mindenesetre a piac „elözönlése” nem tud csendben történni, arról tudnának a szereplők. A végtörlesztés határideje pedig közeleg.)
Hogyha pedig már új korszak kezdődik, és a kereskedők évszázados aukciós rendszert változtatnak meg azzal a szándékkal, hogy mostantól ne legyen rejtett limitár, akkor élnénk egy javaslattal egy hasonló szándékból bevezetendő újításra: legyenek végre nyilvánosak a leütési árak! Ha a kereskedők kimondják, hogy a piac tiszta lappal indul és az eddigi leütések nem vehetők komolyan, legalább van indok a múltbeli történések kiradírozására. De akkor mostantól minden legyen elérhető, kereshető, összehasonlítható.
Nézzük, hogyan osztják meg velünk ezeket az adatokat az aukciósházak! Az utóbbi évek katalógusai és leütési árai mintaszerűen elérhetők az Abigail, a BÁV, az Arte és a Nagyházi Galéria honlapján. A közelmúltban megszüntette archívumát a Belvedere Szalon, pedig ilyen menüpont van is a honlapján, de onnan csak az árverések időpontjait tudhatjuk meg. (Régen a katalógusok és a leütési árak is fenn voltak!) Pintérnél van katalógus, de csak kikiáltási árakkal, ugyanígy a Kieselbach, a Polgár és a Virág Judit Galéria honlapján – ez utóbbi az utolsó árverés összegeit is felrakja, de csak egy időre. Elgondolkodhatnánk, hogy mi az oka a titkolózásnak, és vajon mi történne a piaccal, ha holnaptól nem lehetne elérni például a Sotheby’s árait. Egyszóval azt mondhatjuk, lenne mivel teljessé tenni a most elindított részleges rendszerváltást.
A jelenlegi helyzet mintha kedvezne a tematikus árveréseknek, hiszen az egyes témák gyűjtőköre többé-kevésbé stabil, és nem is olyan összegekről van szó, amelyeket a gazdasági válság jelentősen befolyásolna. Könnyebb is megszólítani egy gyűjtőt 50, 100 vagy 200 azonos műfajú tétellel, mint ha egy művészeti aukción egyet vagy kettőt rejtenek el a többi közé – arra nem biztos, hogy felfigyel, nem feltétlenül veszi a fáradságot, hogy részt vegyen az árverésen. A Belvedere folyamatosan csöpögteti a műtárgycsoportokat (üveg, ázsiai üveg, ázsiai porcelán, maszk), sőt legutóbb jelzetlen és meghatározásra váró festményeket is felkínált. (Erről Saphir Dezső megmozdulásai és a Deák Dénes-hagyaték másfél évtizeddel ezelőtti aukciója juthat eszünkbe, akkor is volt mit találgatni.) Az ősz műtárgyaukcióinak átlagát messze felülmúlta a Nagyházi Galéria néprajzi anyagának eredménye (ennek tételei Lipták Pál könyvtáros hagyatékából származtak), főleg az eladási arányt tekintve. A Pintér Antik Pest-Buda árverése ugyan kevésbé volt sikeres, ugyanakkor nagyobb hírértékkel bírt, mint egy egyszerű művészeti aukció, hasonlóan az anyagilag is számottevő eredményt hozó és immár harmadik felvonásához közeledő szocreál, illetve a nyári balatoni tematikához.
Nagy szerencse, hogy Virág Juditéknál bevált a becsértékes rendszer, vagyis az árverés eredményét negatív értelemben nem befolyásolta. Ennek köszönhetően talán mostantól így is marad. Sokan vártuk elég régóta ezt a lépést. Nyilván képtelenség megállapítani, hogy becsérték nélkül milyen eredmény született volna, ám mivel fennakadást nem okozott, feltehetjük, hogy más módon is pontosan így végződik a 154 tételes aukció. Tényleg csak egy-két tétel eladása hiúsult meg az ezúttal vállalt limitár miatt, az összes többi vagy elmehetett becsérték alatt, vagy mivel azt hamar meghaladta, a limitár érvényesítése fel sem merült. Az eladási arány, a telefonos licitek mértéke és a jelenlévők száma nagyjából megfelelt a korábbi aukcióknak, a válság nyomait – a tételszám mellett – a kvalitásos művek kisebb és a töltelékanyag nagyobb aránya jelezte.
Az árverés lendületét egyetlen közjáték zavarta meg (és mivel téma ez a Falk Miksa utca környékén, szóba is hozzuk): egy értékes Mednyánszky-olajképet kellett újraárverezni, mert az egyik, egyébként győztes telefonon licitáló – Szlovákiából – visszalépett a megvásárlásától, mondván: „elszámolta magát”. Nagyjából félóra múlva tehát újra kellett indítani a Tátrai táj ősszel című festményt, amely 5–6,5 millió forintos becsértékével szemben eredetileg 11 millióért kelt el. Ehhez fel kellett venni a kapcsolatot a tételre sikertelenül licitáló telefonon érdeklődőkkel, akik – a teremben licitálókhoz hasonlóan – az eltelt idő alatt már elkölthették másra a pénzüket (például egy másik Mednyánszkyra, öt perccel később) vagy egyszerűen úgy döntöttek, hogy a továbbiakban mással töltik a vasárnap estét. Mire sikerült felhívni mindenkit, aki erre a tételre korábban regisztrált, a szlovákiai érdeklődő ismét jelezte vételi szándékát, amit Virág Judit határozottan visszautasított, e sorok írója szerint teljesen jogosan. Vannak, akik úgy vélik, a háznak nincs joga senkit sem kizárni az árverezésből, ám ebben az esetben inkább a licitáló zárta ki magát, amikor nem fogadta el az eredményt, és még csak nem is valamifajta ármányra, hanem a saját ügyetlenségére hivatkozva. Az új leütési ár egyébként 8 millió forint lett, veszteség az eladónak, és a kisebb megbízási díj miatt veszteség az aukciósháznak. Ha egyetlen licitáló is kiesik, borítékolható az alacsonyabb ár, kivéve azt a ritka esetet, amikor valakinek időközben jön meg a kedve a tételt megvásárolni. (Az új leütési ár ismeretében feltételezhetjük, hogy a szlovákiai érdeklődő részvételével nagyjából az elsőhöz hasonló összeg alakulhatott volna ki, és akkor megint nem fizetné ki…?)
Mednyánszkyról még annyit érdemes megjegyezni, hogy az értéke határozottan és mindenféle válság ellenére magas, éppen azért, mert egy másik ország viszonylag jó állapotban lévő piaca is érdeklődik iránta. Márpedig nem sok ilyen magyar művész akad a műkereskedelemben.
Az árverés legdrágább tétele ezúttal valóban a legkülönlegesebb darab volt. Ugyan Czóbel Béla 1908-as, tengerentúli aukciót is megjárt műve már itt, a Virág Judit Galériánál is megfordult, nem véletlenül szerepelt a Nyolcak két kiállításán – az ára 32 millió forint lett. A tengerentúli aukcionálás kivételével ugyanezek a paraméterek igazak Czigány Dezső 1909-es Önarcképére, amely 13 millió forinttal zárta az árverést. Ezúttal is voltak nagy visszamaradók (Vaszary, Bernáth, Márffy, Rippl-Rónai), de nagy sikerkovácsok is: Egry Badacsonya 11 millióért, Csók 8,5 millióért, több Kádár jóval a becsértéke fölött, Váli és Czimra 4 millióért és persze Aba-Novák Cirkusza 16 millióért. A becsérték megállapítása Harry Hall sportfestő Kincsemet ábrázoló olajképe esetében lehetett a legnehezebb. De mindegy is, mert esetében mostantól az 5 millió forintos leütési ár az irányadó.
G. E.