Hernádi Miklós

1997: nagy retrospektív a Műcsarnokban. 2003: Kossuth-díj, újabb nagy retrospektív a Kogart Házban. 2008: júniustól augusztus végéig újabb és régibb munkáid a Kiscelli Múzeumban láthatók. Hetvenéves fejjel mit mondanál: könnyű vagy nehéz volt az utad idáig?

Azt mondanám, magyar volt ez az út, és kelet-európai. A hatvanas évek elején a magyar festészet megújítására tettük fel az életünket jó néhányan, de a progresszív modernizmus ekkor még nem volt szalonképes. Korniss, Gyarmathy gyakorlatilag nem voltak a pályán. Gyarmathy vidékre járt mérnökösködni. A Művészeti Alap nem vásárolt tőlük, nem lehetett kiállításuk. Kassák először 1971-ben léphetett a nyilvánosság elé. De bizonyos intellektuális környezetben azért a helyükön voltak, csak éppen szegénységben éltek. Ritka vevőik fillérekért vették a műveiket. Mi, ösztönösen tájékozódó fiatalok először a Zuglói Körben próbáltunk összeverődni: Bak, Nádler, Molnár Sándor, Csutoros Sándor meg én. Első nyugati utam (egy futballmeccsre mehettem ki Párizsba) megerősített újítói szándékaimban. Ma boldoggá tesz, hogy az impresszionisták helyén, akiket a futballmeccs helyett a Jeu de Paume-ban láttam, negyven évvel később az én képeim lógtak.

Talán csak a valamivel idősebb Lakner László, Deim Pál és Keserű Ilona szerzett nálad hamarabb elismerést az újító fiatalok közül, de neked még így is mintha minden aránylag simán ment volna.

Tény, hogy előre futott dolgot csináltam meg a struktúráimmal ("monoton" és "dinamikus" struktúrák, azaz redőnyszerű vagy horpadásos, hengerelt felületek voltak ezek – H. M.), de nagyon hosszú volt így is ez a folyamat. Nem volt diplomám, Alap-tagnak se vettek fel sokáig. Grafikus-dekoratőrként kerestem a kenyerem, nem festőként. (Társaim is "civil" munkákból éltek.) Az Iparterv-társaság néhány napig látható jelentkezései 1968–1969-ben, majd a balatonboglári tárlatok is inkább rendőrségi figyelmet keltettek, semmint anyagi sikert hoztak volna. Akik viszont nem akartak újítani, azoktól minden hónapban vett az Alap pár ezer forintért egy-egy képet. Ez volt a "Képcsarnok-festészet", melynek elfekvő készleteiből még manapság is próbálnak eladogatni. Csak a hetvenes évek végén kezdtek vásárolni tőlem, először múzeumok (Székesfehérvár, Pécs), aztán magánszemélyek. Gondold csak meg, még a rendszerváltás táján is megálltak az Európai Iskolánál, vagyis 1948-nál a magángyűjtemények.

Szeretném, ha nem siklanál át a megélhetési részleteken: ez most egy ilyen interjú legyen...

Folytatás: http://www.artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20080815104742