A Whitney Museum idei biennáléját csaknem egyöntetű utálat és értetlenség övezi. A kritikusok fanyalognak, a bloggerek dühöngnek. Kár, mert a biennále nem érdemli meg az indulatot. Az amerikai kortárs művészet áttekintésére hivatott tárlat nem kellemetlen, de nem is érdekes, nem árt, de nem is használ. Olyan, mint egy csésze langyos kamillatea.
A biennálén látható munkák vagy a kézművesség dicséretét zengik és az anyag megmunkálásának folyamatait teszik láthatóvá, vagy mértéktartó politikai kommentárok, amelyek a konceptművészet örökségét megszelídítve dokumentálnak közéleti eseményeket és letűnt életeket. A tárgy és az archívum egymástól mind formai, mind konceptuális értelemben különböző két pólusa akár a kiállítás kétszavas összefoglalója is lehetne.
A summa rövidsége arról árulkodik, hogy a Whitney három emeletét megtöltő biennále szoros összetartásban jött létre, és kurátorai egymást kiegészítő, közös keretben gondolkodtak. Ez vélhetőleg így is volt, a kiállítás elrendezése mégsem ezt sugallja. A biennále történetében rendhagyó módon a három kurátor három külön emeleten dolgozott: a végeredmény három egymással beszélő viszonyban lévő, strukturálisan mégis különálló bemutató. A katalógusban és rövidített formában a múzeum honlapján is olvasható kurátori nyilatkozatokból sok minden kiderül, de arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy a megosztott tér vajon a csapatmunka lehetetlenségének beismerése-e, és így a nemzetközi biennálékra jellemző kurátori kollektívák kritikája, vagy az alternatív olvasatok és a sokféleség nevében jött inkább létre.
A rendezőtrió korban és szakmai preferenciákban is különböző tagjai három nagyvároshoz kötődnek: Stuart Comer a New York-i MoMA média- és performanszrészlegét vezeti; Michelle Grabner gyakorló művész és a chicagói Art Institute MFA programján tanít; Anthony Elms pedig a philadelphiai Institute of Contemporary Art kurátora.
Grabner emeletén a nőművészeké és ezen belül is a festőké a főszerep. A középgenerációhoz tartozó alkotók között itt van Jacqueline Humphries két hatalmas, ezüstalapról visszakapart festménnyel és a hatvanas éveiben járó Dona Nelson két duplaoldalas, csurgatott és színes cérnával varrott, térbe állított vászonnal. Ezen a kiállításon a festék és a vászon mellé agyag is került: a németországi születésű, Los Angelesben élő Sterling Ruby óriás, csurgatott mázas kerámiaedényei a gesztusfestészet esetlegességét idézve folytatják az 1970-es évekbeli Kalifornia népművészet és giccs elegyéből gyúrt agyagművészetét. Az egyik leglátványosabb darab az idén 90 éves Sheila Hicks a mennyezetről a padlóig függő, vaskos és színes gyapjúkötegekből álló installációja. Grabner sűrűn akasztott és harsogó tárgyakkal teli emeletén a legészrevétlenebb munka a legerősebb: a chicagói Gaylen Gerber hozzájárulása egy szürkére festett vászonfal, amelyen az általa meghívott vendégművészek – Trevor Shimizu, Sherrie Levine és David Hammons – műveit állítja ki havonta változó konstellációban.
A kollaboratív munkák a Stuart Comer által válogatott kiállításban is megjelennek. Az 1980-as évekbeli New York-i alternatív szcéna egykori résztvevője, a kurátor és kritikus Julie Ault Utóélet című, Comer meghívására rendezett minikiállítása két régen halott művész, David Wojnarowicz és Martin Wong munkáira és a néhai East Village-ben zajló politikai és művészeti élet eseményeit dokumentáló jegyzeteire épül. A festő Richard Hawkins és a fotográfus Catherine Opie az 1990 óta halott Tony Greene fotóit és fotóalapú festményeit állította ki. Ahogy Wong és Wojnarowicz, Greene is AIDS-ben halt meg, de mivel munkái tökéletesen érdektelenek, a neki szentelt kiállítás nem több, mint gyászmunka és nosztalgia, vágyódás a régi New York valós vagy képzelt ellenkulturális nimbusza és halottai után. A félénken politikus és az emlékezetiparnak elkötelezett Comer több folyóiratot is meghívott, így a francia posztstrukturalizmus transzatlanti importjában jeleskedő, valaha híres Semiotext(e) című lapot is, amelyet 1974-ben Sylvère Lotringer alapított a Columbia Egyetemen. A Semiotext(e) különterme olvasóteremnek álcázott szentély, ahol a teória-dekor nevében az olvasásra szánt matériából szobadísz lesz.
Az Anthony Elms összeállította emeletet szintén az emlékezet köde fedi. Joseph Grigely A Gregory Battcock-archívum című installációja talált tárgyak sorozata: az 1980-ban Puerto Ricóban meggyilkolt amerikai kritikus jegyzeteire, levelezésére és fényképgyűjteményére épül, amelyet Grigely Jersey Cityben, egy régi raktárépületben talált, és a biennále egy különtermében vitrinekbe rendezett. Elms szintjén az archiválási láz, ahogy azt nemcsak Grigely, de a Public Collectors néven Chicagóban működő csoport munkája is tanúsítja, csillapíthatatlan. A Public Collectors olyan politikai színezetű archív anyagokkal dolgozik, amelyek múzeumokban csak ritkán kapnak helyet, mint például az emberjogi aktivista, mérnök és zenész Malachi Ritscher életművét és főleg halálát dokumentáló képek, iratok és hanganyagok. Ritscher 2006. november 3-án Chicagóban, az iraki megszállás elleni tiltakozásul gyújtotta fel magát, de öngyilkosságát a politikátlanított amerikai tömegsajtó szinte egyöntetű csenddel fogadta. A Public Collectors termében a heroikus politikai aktusok hontalanságáról elmélkedhetünk, de a melankólia az Elms által rendezett terek mindegyikében velünk marad.
A mélabú itt nem melléktermék, hanem a kurátori stratégia része: az idei az utolsó biennále a múzeum Breuer Marcell tervezte épületében. A jövőre új helyre, Renzo Piano semmitmondóan elegáns üvegházába költöző Whitney szomorkás búcsúját Elms meghívására Zoe Leonard rendezte meg. A helyhiány miatt a negyedik emeletre szorult munka sötétkamrát csinál a múzeum egyik nagy, üresen hagyott terméből, és a falba vágott résen keresztül vetíti a térbe a szomszéd ház homlokzatát.
Miért az indulat és az értetlenség, ha a Whitney-t megtöltő munkák többsége jótékony semmitmondásban, a régi New York és a politikai művészet utáni vágyakozásban és a halottak gyászolásában utazik? A biennále keltette indulatok hasonlítanak ahhoz a csalódással vegyes felháborodáshoz, amelyet az Oscar-díj nézői éreznek, amikor a vörös szőnyegen sétáló hírességeket nézik a tévé képernyőjén. Mint a szépségipar és a divatvilág javaihoz korlátlan hozzáférést élvező filmsztárok, akik alig különböznek az alsó-texasi szépségverseny igyekvő középdöntőseitől, a biennále is olyan, mint egy felduzzasztott, de a sokévi átlagnál semmivel sem érdekesebb csoportkiállítás. Ha a Whitney-től kapott megbízatással, a minden műteremhez hozzáférést engedő kiváltságokkal felvértezve végzett és pénzben sem szűkölködő kurátori munka végeredménye gyenge közepes, kérdés, hogy vajon miben különbözik a Whitney Biennále az Oscar-díj átadásának ceremóniájától? És mire jó egy kiállítás, ha nézői mást se látnak benne, mint elszalasztott lehetőséget, üres rituálét, köldöknéző melankóliát, langyos kamillateát? (Megtekinthető május 25-ig.)
(Megjelent a Műértő, 2014. májusi lapszámában.)
 
Berecz Ágnes