Még június 13-ig látható egy olyan Caravaggio-kiállítás Rómában, a Scuderie del Quirinale-ban, ahová csak a minden kétséget kizáróan sajátkezű Caravaggiók kerülhettek be. Szigorú, az utóbbi évek kutatási eredményeit figyelembe vevő rostán mentek át a művek, ami fennmaradt, abból egészen élvezhető méretű kiállítás jött össze. Az ötvenes években még mintha óvatosabban fogalmaztak

volna Caravaggióról. Hogy azért nem minden stimmel vele, van valami viszolyogtató teatralitás benne, túl vadak ezek a fények és árnyak, túl nagyok a gesztusok, szeretjük, tiszteljük, vagy inkább nem szeretjük, de sajnáljuk, és mindentől függetlenül: hol van ez a nagy fény- és árnyékművészettől, hol van Rembrandttól, hogy konkrétak legyünk. Hol vagyunk ma Rembrandtól? Megünnepeljük Caravaggio szomorú halálának 400. évfordulóját, bár hogy pontosan mi ünnepelnivaló van ezen, azt aligha fogom megérteni, mindenesetre óriási tömeg áll sorban Rómában a Quirinale előtt, hogy megnézhesse a képeket, és a katalógusban nemes egyszerűséggel az egyik legnagyobb olasz festőnek nevezik. Tekintve, hogy körülbelül tudjuk, ki a másik meg a harmadik, satöbbiedik legnagyobb, Caravaggio odakerült Leonardo, Giotto, Masaccio, Piero della Francesca és satöbbi mellé, benne van az első tízben. Gratulálunk.

Nem kell nagyon okosnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a nagy értéknövekedés első számú oka: az embereknek tetszik a figura: Caravaggio, az elátkozott festő. Aki embert is ölt. Aki elhagyatva halt meg. Aki nagyon rövid idő alatt megfestette, amit akart, és aztán rohant kocsmázni, inni, kártyázni, punnyadni, kéjelegni. Ez igen. Egyrészt végre egy festő, akinek története van. Akiről lehet beszélni, mit beszélni, beszélgetni, és nem kell közben a képekről társalogni, akinek nem abból áll az élete, hogy bekötött fejjel, pecsétes kabátban bámulja a vásznat. Züllésre hajlamos helyi lángeszek önmagukra ismerhetnek Caravaggióban: a legtöbb dolgot már én is tudom, csak az ecsettel nem boldogulok még.  

Nem epéskedek, mert a bőrömön tapasztalom, hogy nem lehet valakiről elég sokat beszélni, elég sokat mondani, nem lehet eléggé hálásnak lenni, ha valaki át tudja adni egy műtárgy iránt érzett lelkesedését. Mintha hazatérnék, úgy nézem a Gyümölcsöskosarat, annyit olvastam róla Rényi András könyvében, és hiába van abban a könyvben csak fekete-fehér illusztráció, hiába felejtettem el lényegében teljesen mindazt, amit olvastam, leszámítva, hogy a kép Milánóban látható, most belebotlok, úgy állok ott, mint aki megtalálta élete szerelmét egy elvarázsolt estén. Ahogy lenni szokott, életem szerelme nincs egyedül, ezer ember tolong körülötte, mert ő a kiállításon az első kép, az első témakör, a vándorló gyümölcsöskosár, amely megtalálható így, magában, de ott van Bacchus előtt, és ezt fogja az a szörnyű fiú, akiben nem nehéz az ifjú festőre ismernünk.

Folytatás >