Wiener Tibor (1887–1978) gyűjtő neve föltehetően ismeretlenül cseng a hazai műértők előtt, mivel képzőművészeti hagyatéka csak a közelmúltban került nyilvánosságra a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában. Azért itt, mert az anyag (némi viszontagság után) a Tornyai János Múzeum tulajdonába került, tekintettel arra, hogy Wiener a városban töltött évek alatt szerezte meg kollekcióját, amelynek bővítését – tudomásunk szerint – elköltözése után már nem folytatta.

     A nagykanizsai születésű Wiener másfél évtizedet töltött az Alföldön. Vásárhelyt a közeledő front elől menekülve hagyta el családjával, s okkal feltételezhetjük, hogy a família szétszakadásának s a családfő – ebből fakadó – viszontagságos sorsának következtében már nem történt gyarapítás. Távozásuk együtt járt a gyűjtemény megbontásával, mivel a művek egy részét az alföldi városban hagyták, a másik részét magukkal vitték. Ettől kezdve a kettészakadt kollekció krónikája hézagos; egyelőre Nagy Imre, a vásárhelyi múzeum igazgatójának kutatásai alapján annyi tisztázott, hogy előbb a feleség szüleihez költöztek Rákospalotára, ám a család nőtagjai 1946-ban Amerikába vándoroltak, Wiener pedig magával hozott képeit 1959-ben letétbe helyezte a Rákospalotai Múzeumban. Bár 1962-ben sikerült a családja után utaznia, két évvel később visszatért, s végül a gödöllői szociális otthon lakójaként halt meg 1978-ban.
A Vásárhelyen maradt festmények már 1950-ben a helyi múzeumba kerültek; erről az akkori igazgató, Galyasi Miklós hivatalos levele tájékoztat, amely mellé azonban sajnálatos módon nem csatoltak műtárgyjegyzéket. A múzeum 1957-ben beleltározott 37 alkotást, a „megszerzés módja” rovatban „dr. Wiener Tibor gyűjteményéből” bejegyzéssel. Az eljárás minden bizonnyal korrekt volt, s vélhetően ajándékot takar. Ha nem így történik, az 1987-ben hazalátogató özvegy tiltakozott volna, ezzel szemben viszont a meglévő anyag mellé a rákospalotai letétet is a vásárhelyi múzeumnak juttatta – mivel azonban azt időközben ott beleltározták, erre csak a jogi procedúra után, 1989-ben kerülhetett sor. Az ily módon újraegyesült gyűjtemény válogatott anyagát első ízben 2010 tavaszán bocsátotta nyilvánosság elé két hónapra a vásárhelyi múzeum, majd 2013 őszétől ismét kiállította a felújított Alföldi Galéria felső szintjén – immár állandó bemutató formájában.
Wiener 1925-ben érkezett Hódmezővásárhelyre, ahol először a görögkeleti egyház adminisztrátoraként, majd kinevezett lelkészeként működött, s minden bizonnyal hamarosan összeismerkedett az ottani értelmiséggel és művészekkel. Endre Bélával került szorosabb ismeretségbe, s vélhetően gyűjtői hajlama is e barátság révén éledt fel. Kezdetben kizárólag néprajzi tárgyakra összpontosított, s lassacskán össze is gyűjtött mintegy 3000 darabot, ám idővel a képzőművészet is érdekelni kezdte. Elköteleződését jelzi, hogy 1934-ben alapító tagként ő is részt vett a Tornyai Társaság létrehozásában. Ekkor már minden bizonnyal kialakult festészeti gyűjteményének gerince – erről árulkodnak a művek dátumai, legalábbis a tárlaton látható 38 képé.
A gyűjtő természetesen helyi kötődésű művészektől is vásárolt (Endre Bélától, Vén Emiltől, Kohán Györgytől). Mivel azonban a „Wiener Terem” a vásárhelyi művészet múltját bemutató teremsort zárja, a szóban forgó válogatás indokoltan mellőzte a hagyaték régióhoz köthető darabjait – kivéve két Kohán-pasztellt, amelyek a festő korai szimbolista kísérleteinek sikerült darabjai, s illő párjai Scheiber Hugó sávosan-hullámosan dekoratív Táncosnőjének és Klie Zoltán szentimentális hangulatú, art decós ízű Női aktjának. A rendezés koncepciója szerint ily módon egy mindent felölelő, s ezért vegyes keresztmetszet helyett egységes összkép született, amely – az alföldi festészet fellegvárában – a modernizmusra helyezi a hangsúlyt.
A hatás igen megnyerő, mert határozott gyűjtői ízlést és szellemi függetlenséget tolmácsol. Rokonszenves, hogy hiányoznak a divatos, nagy nevek, csupán Kmetty és Márffy képviselteti magát két, illetve egy halovány művel, amelyek szinte el is sikkadnak – többek közt – Bene Géza, Kádár Béla, Modok Mária eleven munkái, s a nagy számú műből álló Czimra Gyula-sorozat mellett. Az eddig említett nevek ki is jelölik Wiener gyűjtői körét, kik közül többen tagjai voltak a KUT-nak (Képzőművészek Új Társasága) és az UME-nek (Új Művészek Egyesülete).
Ám emellett kirajzolódik egy nagybányai, de posztimpresszionista szimpátia is, amelyet nehéz külön kezelni, hiszen nem az elkötelezettekről van szó, hanem olyan alkotókról, akik az 1910–1920-as években megfordultak Nagybányán, s akiknek korai munkáin ez nyomot hagyott. Czimra tájképein ez nyilvánvalóbb, mint Bor Pálnál, akinél inkább csak a cím (Piac Nagybányán) utal a helyszínre, a konstruktív, súlyos tömbök kevésbé. De idesorolhatók a kiállításban Kirchner (utóbb: Elekfy) Jenő és Friml (utóbb: Fónyi) Géza képei is, mivel ők fogékony Réti-tanítványok voltak a főiskolán. A késő plein air olykor összeér a greshames/szőnyis puhasággal, amire megint Kirchner és Czimra tájai szolgálnak példákkal.
Hasonlóan szövevényes hatásmechanizmus tapasztalható a franciás ihletettségű műveken is, és bármilyen furcsán vagy ambivalensen hangzik, a látogató ettől nagyon otthonosan érzi magát a kiállításban – annak ellenére, hogy a képek eddig jórészt ismeretlenek voltak. E közérzetet a déjà vu-élmény, a „valahonnan ismerős” benyomás táplálja, mert az alkotások vonzóak, jó minőségűek, de a legtöbbjük – mint például Sreier András Női aktja, Kelemen Emil Aktok című képe, Biai-Föglein István Szajna-partja vagy Diener-Dénes Rudolf csendélete – erősen emlékeztet valamire/valakire.
Valójában azonban ezek a festmények sem lógnak ki a nagy egészből, amelynek magaslati pontjait Bene Géza női portréja és csendélete, Kádár Béla aktja, továbbá Czóbel feleségének, Modok Máriának szentendrei látképe és női portréja, Klie Zoltán különböző festésmódú és modorú képei, valamint Mattioni Eszter Testvérpárja, és persze az unikumnak számító Czimra-kollekció nyolc műve képviseli. Utóbbiak közül négy alkotás – hol nagybányai, hol Cézanne-, hol Szőnyi-reminiszcenciákat mutató – tájkép, kettő csendélet (az egyik Ámosra emlékeztet), egy, még a többinél is korábbi, monokróm-barnás fiúportré, és egy önarckép. Ez utóbbi az ismert, 1934-es zöld kabátos, tájban álló önportré párdarabja. (Bár a Wiener-féle nincs datálva, s homogén, vörös-zöld színfelületei akár későbbre is tehetnék a keletkezését, a gyűjtő vásárlási szokásai a korábbi időpontot valószínűsítik.)
De nemcsak Czimra képei nincsenek datálva, a többi is alig; a kiállított anyagban csupán kilenc alkotáson szerepel évszám, ezek 1928 és 1931 között mozognak. Ez a tény, kiegészítve a gyűjtő életrajzával s egyéb tárgyszerű adalékokkal – mint például Barcsay Jenő nyári vásárhelyi leruccanásainak idejével (tőle egy 1928 környéki Fiúportré szerepel, amely szoros rokonságban áll a korai Munkások és Munkáslány című képekkel) – meglehetős biztonsággal igazíthat el a kollekcióban található művek keletkezési idejének megítélésében.
Wiener Tibor gyűjteménye tehát révbe ért, s kutatása is elindult, ám bőven rejt még feldolgozásra váró feladatot. (Megjelent a Műértő 2014. márciusi lapszámában.)
Ibos Éva