A tavalyi év végén is elkészültek a nemzetközi műkereskedelemben a hagyományos rangsorok és toplisták. A legnagyobb érdeklődés ezúttal ismét a brit ArtReview Power 100-as listájának megjelenését kísérte, amely a művészektől a kurátorokig, a múzeumigazgatóktól a műkritikusokig, a művészeti vásárok szervezőitől a gyűjtőkig egy kalap alá veszi a legfontosabb szereplőket, és a piac egészére, a trendekre és az árakra gyakorolt befolyásuk alapján rangsorolja őket. E rangsor természetesen csak pillanatfelvétel, de ha összehasonlítjuk a 2002 óta készülő listákat, érdekes hangsúlyeltolódásokat is megfigyelhetünk mind a piaci szereplők különböző kategóriái, mind az egyes piaci régiók között.
 

A Power 100 nem tud, és nem is akar teljesen objektív lenni. Anonimitásba burkolódzó készítői „politikai” szempontokat is érvényesítenek; láthatóan ügyelnek például arra, hogy a piaci szereplők minden fontos csoportjának jusson a reflektorfényből. Már előző évi elemzésünkben valószínűsítettük, hogy 2010-ben egy galerista végez az első helyen, s ez így is történt (Műértő, 2009. december). Az évek óta az élmezőnyhöz tartozó sztárgalerista, Larry Gagosian ebben az évben ért fel a Power 100 csúcsára. Székhelye New York, ám cége ma globális vállalkozásnak tekinthető, hiszen három kontinensen kilenc galériát és képviseletet működtet, és tempójából ítélve ez még nem a végállomás. Gagosianra, de több más galeristára is jellemző az utóbbi időben, hogy a nagy múzeumoknak is odadobja a kesztyűt: egyre több olyan tárlatot szervez, amilyenre korábban a közgyűjtemények közül is csak a legfontosabbak vállalkoztak. A listán összesen 27 galerista szerepel, így 2005 óta először ismét ők alkotják a legnépesebb csoportot. Térnyerésük részben a művészek, részben a műgyűjtők rovására történt. Az, hogy a Power 100-ban már csak 16 művész van (a top 10-ben pedig egy sem), tulajdonképpen nagyon szomorú, de legalább őszinte szembenézés a tényekkel: elsősorban nem a művészek azok, akik a piacot mozgatják.
    A művészkategória az egyetlen, ahol a Power 100 összehasonlítható más toplistákkal. Ez utóbbiak nagyjából objektív adatokra építenek (bár az óvatosság indokolt, hiszen például nem minden aukciós leütés mögött van tényleges eladás). Az Artfacts meglehetősen összetett algoritmussal elsősorban a művészek kiállítási szereplései alapján rangsorol, figyelembe véve többek között a bemutató intézmények elismertségét, a tárlat jellegét (egyéni vagy csoportos), és utóbbiak esetén még azt is, hogy a művész a rangsorban nála előkelőbb helyen vagy hátrább jegyzett kollégákkal együtt állít-e ki. Az Artprice rangsora egyszerűbb, itt kizárólag az aukciós forgalom adatait értékelik. Ez a két rangsor nem csupán az élő művészeket veszi figyelembe, de az összehasonlításnál most természetesen csak velük foglalkozunk. A Power 100-zal egybevetve őket választ kapunk arra a kérdésre, hogy egy-egy alkotónak a művészeti életre és a műkereskedelemre gyakorolt hatását a kiállítási szereplése, az általa generált forgalom vagy inkább más, kevésbé mérhető tényezők határozzák-e meg.
   A Power 100 legbefolyásosabb művésze (a 13. helyen) a kínai Ai Weiwei, akinél politikai szerepvállalását, a kínai társadalom demokratizálása melletti bátor kiállását is értékelték. S hogy ez utóbbi milyen nagy súllyal eshetett latba, mutatja, hogy a művész nem szerepel a másik két lista élcsoportjában. Más a helyzet a Power 100-ban 17. helyen (a művészek között másodikként) rangsorolt Bruce Nauman esetében. Az ő nevét az Artfacts listáján az élő művészek között az első helyen találjuk, ugyanakkor aukciós forgalma alapján az Artprice-nál csak a 19. A Power 100-ban Nauman után további két amerikai képzőművész következik: a 26. helyen Mike Kelley, a 27.-en Cindy Sherman. Az Artfactsnál ők a kortársak között a 16., illetve a 3. helyen állnak, az Artprice-nál az első ötvenbe sem fértek bele. Hasonló eltérések figyelhetők meg a listán hátrább rangsorolt művészeknél is. Így talán nem elhamarkodott az a következtetés, hogy a sok és fontos kiállítás és a jó aukciós szereplés nem garantál automatikusan jelentős befolyást. Utóbbihoz valami „plusz” is kell, ami nem feltétlenül függ össze az adott művész alkotómunkájának minőségével. Ez éppúgy lehet közéleti szerepvállalás, mint művészetszervező vagy oktató tevékenység, esetleg egy széles körű visszhangot kiváltó akció, szokatlan értékesítési módszerek alkalmazása -- és így tovább.
    A múzeumigazgatók/kurátorok és gyűjtők népes csoportjában zömmel a korábbi évekből már ismert neveket találjuk, ha nem is feltétlenül a régi sorrendben. E csoportok nagysága sem változott lényegesen, ami inkább jó hírnek tekinthető, hiszen mindkét kategóriát az átlagosnál erőteljesebben érintette az elmúlt évek gazdasági válsága.
    Többévnyi szünet után ismét találunk a listán egy honlapot, pontosabban annak három, különböző nemzetiségű megalkotóját és üzemeltetőjét, ráadásul az előkelő 16. helyen. A www.e-flux.com 1999 óta működik, mára már több mint 50 ezer előfizetőt tudhat magáénak, és naprakész információkkal, értékelésekkel szolgál a kortárs művészet és műkereskedelem világából. Négy vásárszervező és két aukcionátor mellett találunk a listán három kritikust is; köztük van az orosz Boris Groys, aki az utóbbi évtizedek művészetének egyik legjelentősebb teoretikusa, és az orosz pavilon kurátora lesz a legközelebbi Velencei Biennálén.
    Egyik évről a másikra talán nem feltűnően, de 2002 óta jelentősen megváltoztak az arányok a rangsorban szereplő országok és régiók között. A legnagyobb csoportot ugyan továbbra is az amerikaiak alkotják, ám számuk 2002 óta a felére csökkent. Helyükre részben nyugat-európaiak léptek (főleg Németországból, Svájcból és Olaszországból), részben az új, feltörekvő piacok képviselői. Itt azonban még nem alakultak ki markáns új súlypontok; a legtöbb országot, így Kínát, Oroszországot, az Egyesült Arab Emírségeket vagy Libanont egy, legfeljebb két személy képviseli. Magyarországi szereplő továbbra sincs, de itthon is örömmel fogadták Gregor Podnar felkerülését a listára. A szlovéniai galériás többek között Csörgő Attilát képviseli a nemzetközi műkereskedelemben.

E. P.