A két legnagyobb nemzetközi aukciósház idei vetélkedése a hagyományos forgatókönyv szerint indult: mindketten a régi mesterek január végi New York-i aukcióival melegítettek be, hogy aztán a csúcshónapnak számító februárban impresszionista, modern és kortárs árverések egész sorát tartsák Londonban. A januári–februári árverések fontos indikátorok az egész éves piaci hangulatra nézve – tudva persze, hogy a globális gazdaság váratlan fejleményei akármikor jelentős fordulatot okozhatnak. A tavalyi év egyértelműen a Christie’snek sikerült jobban, így most a piaci elemzők arra a kérdésre is keresték a választ, vajon ezzel stratégiai lépéselőnyre is szert tudott tenni, vagy folytatódik a fej fej melletti küzdelem. A pontos helyzetfelismerést egyre inkább megnehezíti, hogy bár a másodlagos piaci eladások túlnyomó többsége továbbra is az aukciókon realizálódik, a magánértékesítés, a private sales egyre nagyobb szeletet hasít ki a tortából: Márpedig ezekről rendszerint csak késve szivárognak ki információk, s azok sem feltétlenül megbízhatók. Ez az üzletág tavaly is mindkét háznál két számjegyű növekedést produkált, és az összforgalmon belüli aránya lassan 20 százalék felé közelít.
A régi mesterek aukciói idén a tavalyinál magasabb, de többnyire a becsérték sávjában maradó árakat hoztak. A viszonylag alacsony elkelési arány ugyanakkor arra utal, hogy a piac válogatós; igaz, ebben a szegmensben korábban is kevésbé volt jellemző a túlfűtöttség. A régi mestereknél mindössze egy olyan ár született, amely belefér az idei év eddigi top 10-ébe, és az is az utolsó helyen: Fra Bartolommeo Madonnája a gyermekkel a Christie’snél csaknem 13 millió dollárért kelt el. De új rekordárat értek el olyan ismert mesterek alkotásai is, mint Botticelli, Pompeo Batoni, Chardin, Annibale Carracci vagy Claude Lorrain. Fra Bartolommeo mellett Batoni Zsuzsanna és a vének című 1751-es festménye és Botticelli Rockefeller Madonna néven ismert műve lépte át a 10 millió dolláros küszöböt. A papíralapú munkák között Gainsborough, Ingres és Tiepolo alkotásai keltek el rekordáron.
A modern és impresszionista mesterek londoni aukciói mindkét háznál magas eladási arány mellett igen jó összforgalmat hoztak; a Christie’s 250,9 millió dolláros bevétele közel 10 százalékkal haladta meg nagy vetélytársáét. (A könnyebb összehasonlíthatóság kedvéért valamennyi árat dollárban adjuk meg.) Az impresszionisták árai az utóbbi években inkább stagnáltak, most azonban Renoir és Degas munkái is a vártnál magasabb áron keltek el; egy fürdő nőt ábrázoló Degas-pasztell például becsértékének közel háromszorosáért. Az egyetlen nagyobb csalódást Monet vízililiomok-sorozatának egyik kiemelkedő darabja okozta, amely ugyan több mint 14 millió dollárért cserélt gazdát, ám ez az összeg a becsérték alsó határától is közel ötmillióval maradt el. Az impresszionistákhoz egy érdekes új csúcsár is fűződik: a Christie’snél megdőlt a női művész által készített legdrágább festmény rekordja. Berthe Morisot Ebéd után című munkája 180 ezer dollárt javított Natalia Goncsarova öt éve felállított 10,8 milliós eredményén. Így ez a csúcs visszakerült a XIX. századba, ami a legdrágább képek összesített listáján aligha lenne ma elképzelhető. A modern kategória listavezetője Picasso 1932-es Marie-Thérèse Walter-portréja lett, amely csaknem 45 millió dollárt ért meg valakinek. Hasonlóan magas, 42,3 milliós árat ért el az a 13 évvel korábbi arckép is, amelyet Modigliani festett élettársáról, Jeanne Hébuterne-ről.
Ennél magasabb árak később a II. világháború utáni és kortárs aukciókon sem születtek. A meglepetést itt inkább ezek hiánya okozta. A korábban meglehetősen hektikus piac megnyugodott; a művek többsége azt hozta, amit vártak tőle. Feltűnő inkább három művész – Francis Bacon, Jean-Michel Basquiat és Gerhard Richter – dominanciája volt a csúcsokon: valamennyien három–három munkával kerültek be a kategória top 10-ébe, ahol rajtuk kívül csak Peter Doig egy művének jutott hely. Bacon és Richter esetében különösen figyelemreméltó, hogy a piac most közel azonos szinten értékeli különböző korszakaikat: Bacon toplistás művei 1954 és 1980, Richteréi 1976 és 2004 között születtek.
Nagy várakozás előzte meg Damien Hirst egyik emblematikus alkotása, a négy változatban ismert „Távol a nyájtól” szereplését, mivel először került kalapács alá igazán fontos munka tőle azóta, hogy árai meredeken zuhanni kezdtek. A formalinban tartósított birka 1995-ben hagyta el Hirst műtermét, abban az évben, amikor a művész megkapta a Turner-díjat, és karrierje szélsebesen indult felfelé. A Christie’s az aukción hét éve már szerepelt – és akkor 3,37 millióért elkelt – művet most a 2,8–3,9 millió dolláros sávban indította; a leütési ár csak az árverezőház jutalékával együtt került be ennek alsó harmadába, nem csekély veszteséget okozva eddigi tulajdonosának.
A két aukciósház csatájából a kortársaknál is a Christie’s került ki győztesen, ám a különbség minimális: 150,4 millió dollárjukkal a Sotheby’s 145,8 milliója áll szemben. A legmagasabb árkategóriában azonban a Sotheby’s volt az erősebb: náluk kelt el a tíz legdrágább tételből hat, köztük a listavezető háromrészes Bacon-portrétanulmány. Az összesített forgalmat tekintve mindkét ház fennállásának második legjobb februári eredményét érte el, s a jövőre nézve biztató, hogy igen magas volt az először licitálók, illetve először vásárlók aránya. A Sotheby’snél 22 százalékkal többen licitáltak a tavalyinál, és összesen 52 országból érkeztek ajánlatok.
Érdemes megvizsgálni, ki járt jól, és ki rosszul az idei árverések eladói közül. Ez azoknál a tételeknél követhető jól nyomon, amelyek korábban már szerepeltek nyilvános aukciókon. (Egy negatív példára Damien Hirst kapcsán fent már utaltunk.) A legnagyobb nyerteseket nem feltétlenül a legdrágább képek tulajdonosai között kell keresni. A legmagasabb, csaknem 23 százalékos éves hozamot Lucio Fontana egyik térkonceptje hozta, amely 17 év után került újra vissza a piacra, és az akkori igen szerény 191 ezer dollár helyett most közel 6,2 millióért kelt el. Húsz százalék feletti éves hozamot biztosított Sigmar Polke 1988-as kompozíciója is, amely a 9 évvel ezelőtti közel félmilliós árával szemben most 2,6 millió dollárért cserélt gazdát. Hasonló a hozama Peter Doig Az építész háza című 1991-es munkájának, amelyért 6 éve 3,6 milliót fizettek, és most a művész számára rekordot jelentő csaknem 12 millió dollárt kaptak érte. Persze nem mindenki járt ilyen jól: Hirst mellett például Miró, Matisse és Basquiat egy-egy munkája is kevesebbet ért a piacon, mint 5-7 éve, amikor eddigi tulajdonosaik megvásárolták őket. Az ő éves veszteségük 1–5 százalék között mozog. Basquiat felbukkanása a „vesztesek” listáján azért meglepő, mert mint láttuk, ő a szezon egyik sztárja, s most is volt olyan munkája, amely 14 évi tartás után évi 17,6 százalékos hozamot produkálva kelt el. Ez a tanulság azonban nem új keletű: a név, legyen akármilyen ismert vagy divatos, önmagában még nem garancia a művész minden egyes művének értékállóságára.
E. P.