A fénysugár a terjedési irányára merőleges síkban minden irányban és rendszertelenül rezeg. Polárosnak nevezzük egy fénynyalábnak azt a részét, amelynek rezgési irányában szabályosság észlelhető. A több irányban, rendszertelenül rezgő fény polárossá (egy irányban szabályos rezgésűvé) alakítása a polarizáció – mely fontos szerepet játszik a fényképezés-technika történetében.
Ha a fény különböző felületekről visszaverődik – a fémeket kivéve –, akkor részben polarizálódik. A turmalin vagy a mészpátkristály átlagosnál erősebb polarizáló hatása a fizikában már régóta ismert volt. 1852-től próbálták meg az olcsóbb és könnyebben hozzáférhető herapatittal helyettesíteni. Ez a törekvés időben egybeesett a fényképezés felvételezési technikájának fejlődésével és a nyersanyagok érzékenységének növekedésével. J.E. Jakonstahl az 1880-as évek elején készítette el első, kísérleti fényképeit polarizált fényben. Az optikával foglalkozók közül dr. Stolze, Schmedlich, majd 1922-től Fritz Schmidt, Magyarországon pedig évtizeddel később dr. Bárány Nándor (1899–1977) folytatott gyakorlati kutatásokat e témában. 
A Kossuth-díjas akadémikus ifjabb korában sokat és eredményesen fényképezett, tapasztalatait pedig számos újságcikkben, könyvben adta közre. 1933-ban jelentette meg az első olyan cikket, melynek tárgyfotó-illusztrációi még a fénypolarizálás korai segédeszközével, a bonyolult előállítású és drága Nicol-prizmával készültek. Néhány esztendővel később – éppen 80 éve – pedig Bárány hazánkban elsőként alkalmazott expresszív tárgyfotóihoz két üveglap közé illesztett zselatinba ágyazott kristályokat tartalmazó, az objektív elé illeszthető, polarizáló hatású fényképészeti szűrőt. 
Napjainkra a fénypolarizációs jelenséget felhasználó szűrő a képkészítés általános, elterjedt, könnyen hozzáférhető és kedvező áron beszerezhető eszközévé vált. Bárány korai kísérleti felvételein még megfigyelhető a felvételi szög megválasztásának bizonytalansága. A különböző szögek alatt visszavert fénysugarak ugyanis nem polarizálhatók egyöntetűen. Manapság a hivatásos fényképészek, az alkalmazott fotográfusok egy üveglap fénypolarizációra legalkalmasabb – 55 fokos – felvételi szögét már rutinból, akár behunyt szemmel is be tudják állítani. (Más anyagok esetében 47–67 fok közötti szög fordulhat elő.)
A XXI. században képkészítéssel foglalkozók döntő többsége az elektronikus megoldásokat részesíti előnyben. Azok számára, akik az előzőekben leírtak olvasásakor arra gondoltak, hogy mindez számítógépes utómunkával egyszerű(bb)en elvégezhető, ellenérveim a következők. Az elektronikusan rögzítésre kerülő felvétel elkészítéséhez és módosításához áramforrás, számítógép, program, idő és szakértelem szükséges. Csak ezek együttes alkalmazása után jelenik meg a képernyőn az eredmény.
A polarizált fény a szem számára nem látható, viszont ha olyan fényképezőgép keresőjébe tekintünk, amelyre polarizációs szűrőt illesztettünk, akkor annak hatását azonnal észlelhetjük. Ugyanez a helyzet akkor is, ha – mellőzve a képrögzítő eszközt és a többi elektronikus kelléket – a lefényképezendő témát a szűrön keresztül szemléljük; ilyenkor is rögtön láthatóvá válik az általa kiváltott hatás.
Egy tárgyat/témát a fényforrások megvilágító hatásán túl másodlagos, ún. reflexfények is érhetik, amelyek a környezetről, sőt olykor magának a tárgynak részleteiről verődnek vissza. Ezek esetében az eddig ismertetetteknek megfelelően a polarizáció meglehetős karakteresen jelentkezhet. 
Az égbolt, esetleg a felhők visszatükröződése egy vízfelületen mindenki számára ismert képi élmény. Polarizációs szűrön átnézve eltűnik a kékes tükröződés, és a víz valódi színét látjuk. 
A Műértő 2011. októberi számában a csillogásmentes festményreprodukció új, elektronikus módszeréről jelent meg cikk, a téma XIX. századi megközelítését pedig 2013. július–augusztusi számunkban foglaltuk össze. Az úgynevezett bipolarizációs technológia alkalmazásakor – melynek részletes ismertetésére terjedelmi okok miatt most nem térek ki – polarizált fénnyel világítanak, azaz nemcsak az objektív, hanem már a fényforrás elé is szűrőt helyeznek.
Előfordulhat – például egy művészeti magazin esetében –, hogy egy-egy műalkotásról készült tárgyfotó, reprodukció valamilyen okból nem ideális körülmények között kerül elénk. Az ilyen esetekben a polarizáció siethet a segítségünkre.
Az ablakon keresztül a terembe jutó fényben megtekintett olajfestmény olyan erős csillogást mutathat, hogy polárszűrő nélkül csak a vászonra felhordott festékrétegek különböző vastagságú foltjai láthatók. 
A természetes anyagok közül a bőrön jelentkező reflex polarizációja olykor látványosan szépen jelentkezik. Bordázott gerincű, félbőrkötéses régi könyv esetében a szűrő olyan finoman változtatta meg a másodlagos fény hatását, mintha az 1864-ben készült tárgy „lelkét” kívánta volna érzékeltetni – pedig mindössze a beérkező fénysugarak egy részét zárta ki. 
Már hosszú évtizedekkel ezelőtt készítettek polarizáló bevonattal ellátott szemüvegeket: térhatású mozifilm megtekintéséhez, vagy autóvezetők részére az aszfaltúton megjelenő szembántó csillogás kiiktatásra. Polarizáló szemüveget – az installációk kiegészítő eszközeként – tárlatok nézői is használhatnak. 
Ha két polarizációs szűrőt egymáshoz képest a megfelelő szögben elforgatunk, akkor azok a fénysugarak túlnyomó többségét már nem is engedik át. A példáknál használt szűrők 5–9 centiméter átmérőjűek; de természetesen forgalmaznak sokkal nagyobb méretű, fényforrások elé illeszthető fóliákat, amelyekkel akár egy ablakot is be lehet vonni. Kiállítóhelyiségekben és filmforgatáskor így az a furcsa helyzet is előállhat, hogy egy ablak – annak ellenére, hogy rajta keresztül jut be fény a helyiségbe – a polarizálás szögében álló és szűrőt alkalmazó néző vagy kamera számára sötét foltként jelentkezik.
(Megjelent a Műértő 2015. december-2016. januári lapszámában.)
Fejér Zoltán