A per

     Az amerikai szövetségi bíróság Dél-New York-i kerületi hatóságánál Craig Robins -- miami ingatlanberuházásokkal foglalkozó üzletember és egyben a Miami Art Baselhez kapcsolódó dizájnvásár egyik alapítója -- március 29-én beperelte David Zwirner New York-i galériáját bizalmi szerződés megszegéséért.
     A galériás, akinél Robins 2004-ben eladott egy Marlene Dumas-képet (Raynold lánya, 1994), megígérte: nem szól a tranzakcióról a dél-afrikai származású művésznőnek, mivel köztudott, hogy Dumas nagyon érzékeny munkáinak viszonteladására, és hajlamos emiatt „feketelistára” tenni gyűjtőket, kereskedőket, galériatulajdonosokat. Egy évvel később Robins mégis azt a hírt kapta: feketelistára került, a továbbiakban nem juthat Dumas-művekhez. Felháborodottan kereste meg Zwirnert, aki mindent megígért, hogy ne perelje be őt bizalommal való visszaélésért. A 2005. tavaszi megbeszélésen Jack Tilton is részt vett, aki akkoriban a művésznőt képviselte New Yorkban, és aki Robinst anno Zwirnerhez vitte az ominózus képet eladni. Zwirner akkor -- a vád szerint -- megígérte, hogy megpróbálja leszedetni Robinst a feketelistáról, és majd ha egyszer kiállítást rendez Dumas-nak, elsőbbséget biztosít neki; vagyis a múzeumok után ő választhat elsőként. Idén Zwirner tárlatot rendezett Dumas-nak új művekből Against the Wall címmel (Szemben a fallal, 2010. március 18--április 24.), Robins pedig jelentkezett, hogy szeretne megvásárolni három festményt. Nem kapott választ. Így most pert indított, mégpedig 8 millió dollár értékben.

Követői jog

     A New York-i nyilvánosság élvezettel figyeli a perpatvart: végre fény derül a művészeti világ titkos machinációira, és az eddig csak sejtett feketelisták létére.
A galéria--művész--gyűjtő hármasát érintő bizalmi játszmák visszásságainak megszüntetésére egyesek -- így Edward Winkleman, New York-i galériás -- felvetik a francia droit de suite (követői jog) bevezetésének lehetőségét, ami jogot biztosítana a művésznek arra, hogy a viszonteladásokból is származzon anyagi haszna. Mások ezzel azt szegezik szembe: ha a művész részesül a haszonból, akkor vajon vállalja-e majd az esetleges értékvesztés anyagi vonzatait is? (A követői jog módszerét a II. világháború után vezették be Franciaországban, hogy a szegény művészek családjai részesülhessenek a műpiac profitjából. A galeristák és gyűjtők ezért inkább Londonban és New Yorkban értékesítették a műveiket.) Mások inkább csak átláthatóbbá tennék az eddigi rendszert; megint mások pedig jónak tartják azt, ahogy most van -- vagyis hogy az üzletek nagy része szóbeli megállapodások alapján köttetik.

Bizalom

     Persze bármennyire átláthatóvá teszik is a műpiac tranzakcióit, az akkor is a kölcsönös bizalmon alapul majd. A művészet adása és vétele bizalmi rendszer, szoros, bizalmon alapuló kapcsolatok működtetik. Ha ez valahol valamiért megtörik, a szisztéma egésze kerül válságba. A művészek kiválasztása a galéria dolga, amelyben megbízik a művész (hogy őt majd jól képviseli), és amelyben megbízik a gyűjtő is (hogy jó műveket állít ki és kínál megvételre). A Robins--Zwirner-pernek is éppen ez a lényege. Nehéz kérdés, hogy milyen mértékben tartozik bizalmi kötelességének eleget tenni a galéria, amikor a művészről van szó (aki jelen esetben megkívánja, hogy tájékoztassák műveinek utóéletéről), illetve ha a gyűjtőről (aki hallgatást kért, mert tudta, hogy sértheti a művész érzékenységét).

Feketelista

 

     A sajtót azonban sokkal jobban érdekli a feketelisták léte, mint a bizalom témájának boncolgatása. Dumas ugyanis -- megelégelve, hogy bizonyos gyűjtők és műkereskedők spekuláció tárgyává teszik festményeit -- az amszterdami műtermét irányító Jolie van Leeuwennel eldöntötte: legyenek olyan listák, amelyekre galériái (Galerie Paul Andriesse, Amszterdam; Gallery Koyanagi, Tokió; Tilton, majd Zwirner, New York; Zeno X, Antwerpen) tegyék fel azokat a gyűjtőket, akiknek megtiltják, hogy első kézből vásároljanak Dumas-festményeket. Ezt történt Robinsszal. A per során kiderült: nemcsak fekete-, de ködösen értelmezhető „szürke” listák is léteztek, meg még ki tudja, milyen listák a különböző szereplőkről. Tilton vallomásában fel is sorolta őket, köztük olyanokat, mint az amerikai gyűjtő Richard Coopert és Daniel Holtz Aspent, valamint Marc Jancou New York-i műkereskedőt.
A listák puszta léte is egyfajta spekuláció, hiszen mindez arra megy ki, hogy a művész és galerista karöltve megpróbálja minél jobban elhelyezni a munkákat, hogy minél impozánsabb legyen a „művek gyűjteményekben” felsorolás, és ezáltal biztosítsák az árak megfelelő növekedését.

Tilton, Zwirner és Dumas

     Az Art Newspaper májusi cikke Jasper Johns és Robert Rauschenberg híres történetét hozza fel, vagyis hogy míg Rauschenberg megharagudott Robert C. Scullra, mivel az óriási hasznot húzott egy képéből, Jasper Johns egy hasonló esemény alkalmával pezsgőt bontott, mert tudta: a viszonteladói piacon elért magasabb ár készülő művei számára is értéknövekedést jelent. Tilton vallomása alapján Dumas a Rauschenberg-féle táborhoz tartozik.
    Jack Tilton New York-i veterán műkereskedő, a viszonteladói piac meghatározó alakja. Galériájának „kazánház”-a (boiler roomja) a kilencvenes évek legendás helye volt. Sok fiatal tehetséget fedezett fel, köztük Marlene Dumas-t is, akit a nyolcvanas évektől egészen 2008-ig képviselt az amerikai piacon. Érdekes, hogy 2005 tavaszán, amikor Robins, Zwirner és Tilton között a második megbeszélés zajlott, még hivatalosan Tilton képviselte Dumas-t, mégis Zwirner ígérte meg, hogy leveteti Robinst a listáról, illetve hogy az majd elsőbbséget élvezhet a vásárlásnál. Sőt ebben az időben épp Tilton tette fel Zwirnert az egyik cirkuláló feketelistára, mivel az Marlene Dumas Selected Works (Marlene Dumas válogatott munkái) címmel kiállítást rendezett a viszonteladói piacon. Még pikánsabbá teszi mindezt, hogy ehhez a tárlathoz maga Dumas írt katalógusszöveget.
Tilton 2005 táján már nem kapott friss műveket Dumas-tól, csak a viszonteladói piacon kereskedett a műveivel, és bár megpróbálta megvédeni Robinst, nem tudta meggyőzni Dumas-t és stúdióját -- tehát a levegőben lehetett valamiféle váltás a művésznő képviseletében. Ez végül csak 2008-ban történt meg Dumas MoMA-beli retrospektív kiállításával párhuzamosan, amikor árai még dinamikusabban kezdtek növekedni, ekkor szerezte meg az alperes. Zwirner hivatását apjától, Köln egyik legnagyobb galeristájától (Galerie Rudolph Zwirner) örökölte. Először a Sohóban nyitott galériát 1993-ban, majd felköltözött a közben trendivé vált Chelsea-be. Mára 3+1 kiállítótérrel rendelkezik Manhattan 19. utcájában, közel 2800 négyzetméternyi területen. Sokak szerint arról hírhedt, hogy lenyúlja mások művészeit. Tilton vallomását -- aki arról panaszkodott, hogy hogyan csábították el tőle különböző művészeit -- Charlie Finch azt artneten megjelent cikkében úgy jellemezte: „a közepes méretű tonhal visszaharap a cápába”.

      Ez a história biztosan nem tesz jót Zwirnernek; Robinsnak azt köszönheti a New York-i művészvilág, hogy kiteregette a szennyes egy részét; az abszolút győztes pedig Tilton, aki kiborította a bilit a nyilvánosság előtt. A bíró, William Pauley nem élvezte túlságosan a bennfentesek belterjes vitáját. A hosszúra nyúlt tanúvallomás után csupán annyit mondott: már várja egy gyilkossági ügy…

E. S. R.