Diósy Antal akvarelljei
A sosem volt Városliget

Az utóbbi időben sok szó esik a budapesti Városligetről: milyen volt, milyen most, milyen lesz, ki milyennek szeretné… Az alábbi írás semleges adalék a vitákhoz, egy magyar festő egy – eddig még sohasem publikált, de még csak nem is igen ismert – képén keresztül.
Az írógéplapnál kisebb színes vízfestmény a városligeti műjégpályát mutatja, nagyjából a hídról nézve, körbe-körbe korcsolyázó apró figurákkal, háttérben a havas Vajdahunyad várával. A kép festője Diósy Antal, aki a kis alkotást valamikor a negyvenes évek végén vagy az ötvenesek elején adhatta ajándékba egy, a budapesti színházakban, színészkörökben otthonosan mozgó személynek, aki azt 1956-os disszidálása alkalmával magával vitte Svájcba, ahonnan a kép 1988-ban bekövetkezett halála után a svájci hagyatéki eljárás során került vissza ismét Magyarországra, egy magángyűjteménybe.

Az alkotó, Diósy Antal 1895-ben született Budapesten. Már hatéves korában újságképeket másolva rajzolt, és még akkor is csak 14, amikor – iskolai rajztanára javaslatára – sikeresen jelentkezik az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolába, ahol akkor a felvételi korhatár elvben a betöltött 15. év volt. Innen egyenesen vezet az útja a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mestere, Körösfői Kriesch Aladár – több más növendékkel együtt – már 1914-ben, 19 éves korában meghívja segítőjének a zebegényi templom freskóinak elkészítéséhez. Diósy itt festi meg az egyik mellékalakban – aligha véletlenül fiatal Botticelliként – első önarcképét. Végzése után Körösfői maga mellé veszi tanársegédnek a főiskolára, ám a háború Diósyt is a frontra szólítja, ahol hadifestőként kétszer is megsebesül. Háborús képeit 1921-ben állítja ki, már mint a – két, ugyancsak Körösfői-növendék festőtársával, Leszkovszky Györggyel és Hende Vincével közösen alapított – Cennini Társaság tagja (újabb adalék itáliai vonzódásához).

Előbb, 1923-ban rövid időre Kolozsvár, majd onnan egyenesen Párizs az úti célja, ahol az 1924-es nyári olimpia jeleneteit és az olimpikonokat örökíti meg könnyű kézzel odavetett, pár vonalas gyors rajzain, karikatúráin. Ezeket látja meg egy holland újságíró és hívja meg Amszterdamba, ahol Diósy a De Telegraaf című lap munkatársa lesz, miközben Magyarországra – Az Esthez és más lapokhoz is – küldözgeti rajzos tudósításait. 1926-ban visszatér Párizsba, onnan Bécsbe megy, és végül 1927 nyarán végleg hazajön Budapestre. 1928-ban már az Országház fogadótermének freskóin dolgozik, de készít falképeket a kőbányai Kálvária-kápolnában és a Rezső téri templomban is. Közben tervez gobelineket (ezek kivitelezését jórészt felesége, Nagyajtai Teréz jelmeztervező műhelyében végzik), bélyegeket, ex libriseket, de fő műfaja az akvarell. Fészekbeli 1929-es kiállításának kritikájában Elek Artúr „az akvarellfestés nagy mestere”-ként méltatja. 1930-ban el is nyeri a Székesfőváros Akvarell-díját, két évvel később az Állami Akvarell-díjat, 1935-ben megnyeri a Balaton akvarell-pályázatot, 1938-ban újra az Állami Akvarell-díjat. 1937-ben a Párizsi Világkiállításról a Grand Prix-t hozza el a magyar pavilon freskóiért, 1939-ben New Yorkban, 1940-ben Milánóban nyer aranyérmet nemzetközi kiállításokon. 1941-től 1949-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola festő szakán tanít. 1971-ben Munkácsy-díjat kap, 1977-ben Érdemes Művész lesz. Ugyanebben az évben hal meg, 82 éves korában.

Diósy fő műfajában, az akvarellben elsősorban város- és tájképeket, valamint portrékat festett. Az 1920-as években megörökítette ugyan – komoly politikushoz illően olajban – Bethlen István alakját is, de szívesebben készített könnyed vízfesték-portrékat művészbarátairól, köztük azokról a színészekről és színésznőkről, akikkel felesége révén került kapcsolatba. Különösen jó barátságban voltak Bajor Gizivel és férjével, Germán Tibor doktorral; Nagyajtai Teréz sok szerep – például a Néma levente Zíliája (1945) – mellett a Nóra (1941), az Antonius és Kleopátra (1946), A kaméliás hölgy (1947), az Anna Karenina címszerepéhez (1949) tervezett jelmezeket Bajor számára. Diósy 1936-ban megfestette a színésznőt Hai-Tang szerepében Klabund (eredeti nevén Alfred Georg Hermann Henschke; 1890–1928) A krétakör című darabjából, amelyet 1927-ben mutattak be a Nemzeti Színházban. A bemutatóról szóló híradások nyomán a szerző maga is Budapestre utazott, hogy láthassa Bajor egekig magasztalt alakítását. A színésznőt ebben a szerepében – talán a díszes kínai jelmez is tehette ennyire érdemessé a megörökítésre – Zádor István is megfestette 1930-ban, egy olajképen (ma mind a két művet a Bajor Gizi Színészmúzeum gyűjteményében őrzik).

1974-ben a Magyar Televízió Színészmúzeum című sorozatában Csenterics Ágnes rendező portréfilmet forgatott Bajor Giziről. Ebben megszólalt Diósy Antal is, aki elmesélte, hogy Budapest ostroma alatt miként mentették meg Bajorral közösen Germán Tibort a munkaszolgálattól. Az ostrom kezdetére Bajorék budai villájában (ma ebben működik a színészmúzeum) már számosan húzták meg magukat, illetve részben bujkáltak: a színésznő, férje és mások mellett itt lakott ekkor Tamási Áron író, Diósy és a felesége (akinek eredeti neve Pausperl Teréz volt), Vajda Ödön zsidó ügyvéd (Bajor első férje) a feleségével és 14 éves Miklós fiukkal (Bajor keresztfiával). Őt anyjával együtt a színésznő – civilben is királynői ruhái és kalapjai egyikében, és királynői fellépésének köszönhetően – előzőleg személyesen hozta ki a Városmajor utcai nyilasházból. Vajda Miklós később Domokos Mátyással és Réz Pállal együtt szerepelt Csernus Tibor Három lektor című híres képén (1955). Amikor Germán megkapta behívóját a munkaszolgálatra, a bevonulás reggelén – az esetleges nyilas érzelmű szomszédokat megtévesztendő – Diósy öltözött be a ruháiba, Bajor Gizi Germánhoz hasonlatossá maszkírozta, majd lekísérte a kapuba, ahol hosszan és látványosan elbúcsúztak egymástól, majd a festő Germánként „elment munkaszolgálatra”, hogy később valahol átöltözve-lesminkelve már saját képében térjen vissza ismét a házba, ahol időközben az orvos férj beköltözött a villa manzárdjában egy szekrény mögött kialakított búvóhelyére.

Egyéb munkái mellett Diósy a háború után számos könyvillusztrációt is készített, illetve adott ilyen célra korábbi munkáiból: sok más író, újságíró és képzőművész mellett az ő műveivel is jelent meg például 1962-ben a Fészek Klub alapításának 60. évfordulójára kiadott Emlékkönyv (Gondolat Kiadó), illetve feleségével közösen illusztrálták Az ember tragédiája 1962-es kiadását (Szépirodalmi Könyvkiadó).

Ugyancsak Diósy Antal akvarelljeivel jelent meg 1978-ban Pereházy Károly A Városliget című könyvecskéje is (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata), amelyben a szerző a Liget történetét írta meg, és amelyben tíz archív, a hely korábbi állapotait mutató fotó mellett (ezeket a Kiscelli Múzeum Fotótárából válogatták) a festőnek – a borítón szereplő akvarellen és egy ugyancsak akvarell önarcképén kívül – a Városligetet ábrázoló 32 vízfestménye is szerepel.

Diósy alighanem sokat járt a Ligetbe – sokáig a közeli Damjanich utca 9.-ben lakott –, nyilván jól ismerte annak minden zegzugát, látta minden év- és napszakban. Látta és láthatóan kedvtelve, gyakran meg is örökítette. A könyv szerzője maga is írja, hogy ez a „kötet városligeti akvarelljeinek [csak – M. G.] egy részét mutatja be”, és az elmúlt évek árverésein (például az Arte vagy a Pintér Galéria aukcióin) is több olyan Városliget-képe bukkant fel, amelyeket nem reprodukáltak a könyvben. Mint ahogyan – értelemszerűen – nem szerepelhet benne a téli Jégpályát ábrázoló három akvarell között az sem, amely a kötet összeállítása-kiadása idején már egy svájci otthon falán függött.

A kötet végén Pereházy – aki írt könyvet a régi Óbudáról, a Belvárosról és a Várnegyedről is, valamint a téma egyik legjelesebb szakértőjeként több munkát a hazai, illetve az európai kovácsoltvas-művességről – az illusztrációknak és az illusztrátornak is szentel néhány oldalt. Ebből idézek: „…az évszakok és napszakok állandó változása is nyomon követhető képein. Mily pompás színátmenetekben a párás, ködös Városliget szürke világa; a köd átlátszóan, finoman burkolja csupán a tájat, és az előbukkanó fények sápadt csillogása átsejlik a fátyolként takaró enyhe párán. A formák elmosódnak az atmoszférában, a színeket halk harmóniába foglalja össze, melyből egy sem rikolt ki élesen. A téli és nyári Liget megkapó ellentétét érzelmekkel is fokozza. A lényegileg lecsupaszító pontosság felelget a lírai hanggal, az érzékenységgel és a derűs bájjal komponált eleven frissességnek. Az alkotásaiban ábrázolt valóság elveszíti hétköznapiságát, finom pasztellszínei, légiesen könnyed piktúrája nem rafinált ízlést takar. Az egykori Cennini mester középkori értelemben vett áhítata kell ahhoz, hogy képeiben olyan leheletnyi finomságokban, illatszerűen elporló szín- és levegővalőrökben élje ki magát. Diósy az ifjúság édenét is belefestette városligeti képeibe, valami lelki megtisztulás, a szép és jó iránti vonzalom élményét közvetíti velük.”

Valóban, Diósy képei egy, talán a valóságban sohasem volt Városligetet mutatnak: az ő vurstlija színes foltkavalkád a barnuló lombok alatt, az ő trolija ideális-pirosan suhan a Jégpálya homályba vesző épülete előtt, az ő csónakázói, hintázói, sétálói apró színfoltokként simulnak bele a mindig hatalmasnak mutatott természet képébe. A Dózsa György úton 1950-ben (eszerint) még villamos járt: sárgája napsugárként ragyog fel a Hősök tere és az Andrássy (akkor Sztálin) út sarkán a Szépművészeti Múzeum szürke tömbje előtt.

És hogy vajon miért festett a művész ennyi képet a Ligetről? Aligha csak azért, mert a téma „kézre esett” neki, hiszen a szomszédban lakott. Úgy tűnik, Diósy amúgy is szeretett sorozatokban gondolkodni: szép számmal vannak balatoni képei is, mivel – a háború előtti években és „az ötvenes és a hatvanas években a nyarakat rendszeresen Siófokon töltötte, a két móló közé benyúló »szigeten«, a Nemzeti Színház nyári üdülőjében. Karinthy Ferenc is itt találkozott Diósyval, aki, mint írja, »az erkélyről szokta festeni a Balatont, mindig ugyanonnan s mindig ugyanazon öbölrészletet, de azt mondta, sose látta és sohase festette kétszer egyformának a színét…«” – olvashatjuk a Balatoni Regionális Történeti Kutatóintézet Könyvtár és Kálmán Imre Emlékház honlapján (http://torteneti.konyvtar-siofok.hu/).

Mint ahogyan a Ligetet sem látta kétszer ugyanolyannak: minden ott készült képe is más és más – miközben mégis mind ugyanolyan. Olyan, amilyennek talán csak Diósy látta: mesebelinek, tündérinek, idillinek. Amilyen nemcsak soha nem lesz már, hanem amilyen bizonyára nem is volt soha.

Martos Gábor
Megjelent a Műértő 2016. december-2017. januári lapszámában