A tavalyi Csók István-emlékév utolsó fegyvertényeként harmadízben jelentek meg kötetbe szerkesztve Csók István (1865–1961) festő emlékezései. Noha az új, bővített kiadás apropóját a festő születésének 150. évfordulója szolgáltatta, létrejöttét ennél összetettebb okok igazolják.
Az Emlékezéseim 1945-ben jelent meg első alkalommal önálló kötetként az Officina kiadásában, majd 1990-ben került sor a második, átdolgozás nélküli kiadásra az Akadémiai Kiadó gondozásában, Németh Lajos előszavával. E korábbi kiadványokkal ma már legfeljebb antikváriumok polcain találkozhatunk, ez azonban csak részben indokolja a harmadik kiadás szükségességét. Mindkét korábbi megjelenés alapja az a szöveg, amelyet Csók 1918-ban a Magyarság című folyóirat hasábjain publikált több részletben. A későbbi kiadások azonban az eredeti közlés számos részletét kihagyták. A Képzőművészeti Egyetem most megjelent kötete nemcsak ezek visszaillesztésére szorítkozik. A festő monográfusa, Révész Emese szerkesztésének köszönhetően gazdag tudományos apparátussal kibővítve, jegyzetelve, további életrajzi ihletettségű Csók-szövegekkel kiegészítve, archív fotókkal, karikatúrákkal és reprodukciókkal illusztrálva, valamint névmutatóval, életrajzi kronológiával és egy utószóként aposztrofált alapos elemző tanulmánnyal megtoldva minden eddiginél teljesebb, informatívabb és használhatóbb, olvasóbarát könyv megjelenését üdvözölhetjük.
„Emlékezni kell a régi kísérletekről, próbálgatásokról, eredményekről, emlékezni haragos, lenéző, kacagó támadások rég elült zajára…” Ez az idézet akár Csók emlékezéseinek mottója is lehetne, noha e gondolatot Lengyel Géza fogalmazta meg Rippl-Rónai József kapcsán 1911-ben, a Nyugat lapjain. Talán Rippl-Rónai ugyanott közreadott emlékezései is ösztönözték Csókot arra, hogy kortársához hasonlóan visszatekintsen kezdeti éveire, és megírja mintegy harminc év, az 1880 és 1910 közötti időszak történéseinek emlékeit. Szórakoztató anekdotái – így a szövegben utólag „virsli-kaland”-ként aposztrofált első találkozás Ferenczy Károllyal („Karólusszal”) –, szellemes stílusa – fekete festéket használni Párizsban olyan bűn volt, „mintha Ady Endre félmúltban rímelne” –, illetve az olyan jelenetek felelevenítése, mint például a párizsi magyar bohém művészkolónia vidám karácsonya, izgalmas olvasmánnyá teszik az elbeszélést. „Amolyan művészettörténet »belülről« – írta róla találóan Németh Lajos az 1990-es kiadás előszavában –, tele számtalan finom megfigyeléssel, forrásértékű adattal, önelemző, önkritikus megjegyzéssel.”
Az emlékirat művészettörténeti forrásértéke valóban jelentős, noha – mint minden hasonló, szubjektív és retrospektív írásmű – ez is kritikai szemmel olvasandó. Mégis, a végeredmény kétségtelenül kortörténeti dokumentum. Dokumentuma a müncheni és párizsi művészmiliőnek, a korabeli hazai és külföldi kultúrtörténetnek, a XIX. század végi és a XX. század eleji művészet társadalomtörténetének. Segítségével bepillantást nyerhetünk a müncheni és a párizsi magyar művészkörök kapcsolati hálójába. Megtudni belőle, milyen volt a magyar művésznövendékek élete külföldön: tanulmányaikon és művészettel kapcsolatos küzdelmeiken túl elbeszéli azt is, milyen kávéházakba jártak, kikkel találkoztak, mi jelentette számukra a szórakozást. Feltárja egy fiatal festő ambícióit – a Párizsi Világkiállításon való szerepléstől a Munkácsy-ösztöndíj elnyeréséig –, és törekvéseit a sikerre.
Az elbeszélésből érzékelhetővé válik az is, hogy az éves műkiállítások, a párizsi, müncheni és budapesti „szalonok”, illetve a nagyobb szabású reprezentatív tárlatok (világkiállítások, országos millenniumi kiállítás, a Műcsarnok Nagybánya-kiállításai) hogyan „ütemezték” egy festő életét, és milyen jelentőséggel voltak munkásságára, illetve működésére. Csók továbbá nem csupán jó néhány korai fő műve legendás keletkezéstörténetét meséli el (például Úrvacsora, Árvák), hanem ezek befogadástörténetére, illetve festői pályájának alakulására gyakorolt következményeire is rámutat. Ezek az elbeszélések minden más forrásnál jobban megmutatják a művészi karriert alakító kulturális, művészeti, gazdasági, kapcsolati és pszichikai tényezőket (így a kiállításokon való szereplés jelentőségét, a kapcsolati hálók és a műkereskedelem szerepét, egy-egy kép sikerének vagy sikertelenségének, eladásának vagy eladhatatlanságának, illetve a kudarcélménynek a hatását).
Aki első kézből akar képet kapni a XIX. század végi és a XX. század eleji művészeti és kulturális mezőkről, illetve a korabeli művészet társadalomtörténeti vonatkozásairól, mindössze néhány forrásértékű memoárt vehet kézbe: e tekintetben a már említett Rippl-Rónai-emlékiratokon túl – amelyek a Nyugat kiadása után közel fél évszázaddal a szobrász Beck Ö. Fülöp emlékezéseivel egy kötetben jelentek meg – a Csókhoz hasonlóan magas kort megélt Kunffy Lajos visszaemlékezései és legfeljebb még Justh Zsigmond naplója jöhetnek szóba. Csók István dokumentum- és forrásértékű emlékezései kitüntetett helyet foglalnak el e prominens sorban. De amint erre Révész Emese lezáró tanulmánya emlékeztet: a századforduló bohém művészvilágában saját hangját kereső művész önéletrajzán keresztül a fiatal festő, Csók István fejlődésregénye is kibontakozik. (Csók István: Emlékezéseim. Szerk.: Révész Emese. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2015, 164 oldal, 2800 forint.)
Krasznai Réka
Megjelent a Műértő, 2016. áprilisi lapszámában